Társkeresésre képesítve [Szünetel]

A Hold

There are all types of love in this 
world but never the same love twice.
F. Scott Fitzgerald

Sköll nagyot nyújtózva elheveredett a puha, zöld fűben, és mormogva fetrengeni kezdett. Az idő hűvösebbre fordult, a rekkenő hőség messze szállt, az árnyak pedig megnyúltak. A városka mintha új életre kelt volna, a parkot futók, kutyasétáltató gazdik és szerelmespárocskák, gyerekek lepték el. A szél vidám trombitaszót hozott magával, beszökött a lombok közé, új énekre sarkalva a madarakat. Sköll a hátát vakarta, kihasználva egy fadarabot, amire sikerült ráfeküdnie. Ismerte a hangszert, aminek a hangját hallotta, egy közeli étteremben szokott szólni. Szinte már érezni vélte a Mama által sütött hús szagát is, amitől megkordult a hasa. Egyhamar talpra vergődött, lerázta magáról a bundájába ragadt fűszálakat, bogarakat, majd megvakarta füle tövét, mielőtt feltekintett volna gazdájára. Manfred az utolsó vörös napsugarak fényét kihasználva még mindig a könyvét olvasta, immáron összeráncolt szemöldökkel, mert nehezére esett kivenni a betűk alakját.

"Menjünk vacsorázni" vetette fel az ötletet, és orrát nekidörzsölte Manfred jobb lábának. A férfi minderre megrezzent, kérdőn feléje pillantott.

– Éhes vagy? – kérdezte halovány mosollyal. Becsukta a könyvét, mikor Sköll látványosan végignyalt a pofáján. – Rendben. Máris megyünk.

Vékony vászonkabátját felvette a padról, belső zsebébe süllyesztette kopott könyvecskéjét, majd nagyot nyújtózott. Egészen elgémberedtek a tagjai, jobb könyöke kattogott, aminek hallatán nem tetszően felhorkantott. Meglapogatta karját és megigazította felcsúszott ingje anyagát, mikor csuklójánál hideg fém csillant a napfényben. Jobb kezét bézsszín kesztyű fedte, sápatag volt, akár a bőre, ahogyan ujjait mozgatta át, meg is igazította kesztyűjét. Sköll mindeközben türelmesen várt, átment gazdája bal oldalára, a lába mellé ült, támaszt adva neki, ha netán elveszítené az egyensúlyát, mikor fel akar állni. Manfred hálás mosollyal köszönte meg neki mindezt, baljával megvakargatta barátja fejét. Ujjbegyeire kevéske por és szőr ragadt. A padról felkapta vörös szalaggal díszített fekete kalapját, lazán a fejére nyomta, kabátját pedig jobbjával a vállára lendítette. Ahogyan felkelt, finoman nekidőlt Sköllnek, aki úgy tartotta magát, akár a szikla, nem engedte meginogni gazdája lábát.

– Mi is lenne velem nélküled, öregharcos? – sóhajtott fel a férfi, hálásan megsimogatta barátja fejét.

"Rá se ránts, sokat ültél" felelte egy vakkantással. "Mit szólnál, ha a Mamánál ennénk? Régen jártunk már nála" tette hozzá, miközben lassan elindultak a kavicsos úton. Manfred mellett haladt végig, két lépésenként feltekintve rá, hogy szemmel tartsa a bicegő férfit.

A parkból kilépve, Sköll magához ragadta az irányítást. Póráz híján finoman löködte barátját abba az irányba, ahonnan a zene szólt és ínycsiklandó illatok áradtak az utcára. Manfred elmosolyodott, mikor megértette, merre akar menni négylábú társa, boldogan fordult rá a következő utcára, ahol éttermek és kirakatok nyíltak a földszinten, míg a színes házak emeleteinek kis teraszán virágok díszelegtek. Immáron már ő is hallani vélte az öreg trombita hangját, amit olykor hegedűszólam váltott.

– El nem tudom képzelni, az öreg miért gyűlölte ezt a zenét – sóhajtott fel, majd vidáman dúdolni kezdte a dallamot, mely büszkén játszotta New Orleans jazz zenéjének stílusát.

"Az öreg Franz fanatikus volt, ezt mesélted" felelte Sköll mormogva, ahogyan ott baktatott mellette, olykor beleszagolva levegőbe. "Oooh ilyen finom illatú madarat csak a Mama tud sütni."

A kis étterem előtt pár asztalka és szék állt, egy öregúr levest szürcsölt nem messze a bejárattól, tőle kicsit távolabb egy középkorú pár bagózott, elöttük üres tányérok hevertek. Manfred tekintete egy pillanatra megakadt a korban hozzá közel álló férfi arcán, az étterem ablakán kiáradó aranyló fényár csak úgy tündökölt sötét bőrén. Jóképű vonásai voltak, telt ajkai, széles orra, vidáman nevetett barátnője, vagy talán felesége megjegyzésén. Manfred keserédes mosolyra húzta a száját. Eszébe jutottak azok az álmok és tervek, melyeket fiatalon titkon dédelgetett, és melyek tartották benne a lelket, mikor úgy érezte, minden remény elveszett. Emlékezett arra az álombeli életre, ami olyan formában sosem lehetett az övé... az övüké, ahogyan szerette volna. Régen elvesztette azt, akivel éttermekbe járt volna, akivel nevetett és táncolt volna akár egész éjen át. Manfred szomorúan felsóhajtott, megsimogatta Sköll fejét, mikor a németjuhász aggódva felpillantott rá, majd egy laza kézmozdulattal az étterem bejárata felé terelte a kutyát.