Társkeresésre képesítve [Szünetel]

Neutra és Dior

Dimitri kuncogva vágta zsebre a névjegykártyát, és amilyen gyorsan csak lehetett, maga mögött hagyta a fotóst. Mosolyogva megingatta a fejét, micsoda nap, fejébe vette, hogy meglepi Angie-t a munkahelyén pár szál virággal és egy doboz csokival, erre alighogy belép az épületbe, egy fotós letámadja őt, és próbálj felkérni modellnek. Dimitri már-már nevetve lépett be a liftbe két öltönyös férfi mellé. Mosolyogva, egy "Szépnapot!" közepette biccentett nekik, majd visszafordult a becsukódó ajtó irányába, és kiigazította ráncos ingjét. Még hogy modellnek elmenni... Nem volt ő olyan jóképű, ezer másik sokkal alkalmasabb pasit találhatott volna az a fickó magának, ha kitenné a lábát az utcára. Furcsa dolog ez a divat szakma.

Míg felért a folyóirat szintjére, gondolatban már felkészítette magát arra, hogy valami olyasfajta környezet fogja fogadni, mint amit Az ördög Pradát visel filmben látott. Ragyogóan tiszta falak, szőnyegpadló, illatosító szag, sehol egy porszem, és mindenki kicicomázva rohangál egyik irodából a másikba. Ezen ismét nevethetnékje támadt, és azt sem bánta, hogy a recepciós kisasszony megbámulta őt, amikor eléje toppant.

– Miranda Priestlyt keresem – jegyezte meg Dimitri vigyorogva. A szőke hölgy csupán mosolygott rajta.

– Attól tartok, akkor rossz helyen jár – felelte vidáman.

– A macska rúgja meg – fintorgott Dimitri, akár egy durcás kisgyerek. – Akkor ki maguknál a főnök, akinek asszisztenskedik Angie Gilliam?

– Mr. Royston – felelte a recepciós készségesen. – Sajnos házon kívül tartózkodik, de Angie-t megtalálja az irodájában. Itt a folyosón végig egyenesen, majd az első elágazásnál balra, a következőnél pedig majd jobbra, és ott végig.

– Köszönöm a segítséget! – vágta rá Dimitri mosolyogva, és egy szál virágot kihúzott a csokorból, amivel érkezett, és a nő elé tette a pultra. – További szép napot, kedves!

Vidáman fütyülte a Suddenly I See című dalt, ahogyan lazán tovaindult a szőnyegpadlós folyosón. Még szerencse, hogy jó időjük volt és nem koszolta össze a cipőjét. Mosolyogva intett egyet az egyik sarokból lenéző térfigyelőkamerának, majd még mindig fütyörészve készségesen félreugrott az útból, hogy ne nyissák rá egy iroda üvegajtaját. Emelt fővel, fütyörészve vonult végig a folyosókon, mígnem elért az utolsó irodákhoz is, amin túl egy üvegezett falon át a város látványa fogadta az embert. Elégedetten füttyentett egyet, amire az egyik szélső irodából kinézett a folyosóra a személy, akihez éppen érkezett. Angie arcáról a zavart döbbenet egy pillanat alatt eltűnt és felkacagott.

– O, te vagy az... – nevetett vidáman a nő, miközben kilépett a folyosóra. – Nem tudtam már elképzelni, kinek van ilyen jókedve.

Dimitri arcán fülig érő vigyorral szaporázta a lépteit, majd egy katonás lépéssel barátnője elé toppant. Angie halkan nevetett rajta, az arca elé lendülő virágcsokrot finoman félretolta, és arcon puszilta a férfit.

– Édes vagy, miért nem szóltál, hogy jössz? – kérdezte mosolyogva. – Majdnem én is elmentem a többiekkel ebédelni.

– Meglepetésnek gondoltam – felelte Dimitri gyengéden, és barátnője elé nyújtotta a doboz csokoládét, amit még a virággal együtt szánt neki. – Szerettem volna feldobni a napodat, meg bocsánatot kérni a tegnap miatt.

– O, de aranyos tőled – sóhajtott fel Angie mosolyogva, és ezúttal Dimitri ajkaira adott csókot. – Igazán nem kellett volna, pláne nem bocsánatot kérni, én megértem, hogy sikerült valamit felszakítanom benned. Gyere, ha van még időd, tudunk beszélgetni.

– Nem akarok zavarni – szólt közbe hirtelen Dimitri, de barátnője csak legyintett.

– Ebédidő van, a többiek majd csak később jönnek, addig nyugalom van, és bent kényelmesebb, mint a folyosón ácsorogni. Gyere csak nyugodtan, nem fog senki kidobni téged.