Társkeresésre képesítve [Szünetel]

Pocakfájdító gondolatok

Mama rosszallóan a fejét csóválta, de mit volt mit tenni, ha a Grease Lightning szólt a hangszóróból, és orosz vendége Travoltát szégyenitő módon táncolt az étterem közepén. Hagyta, Dimitri hadd mulasson, hadd csaljon mosolyt az arcukra. Örült a szíve, hogy ilyen barátra lelt az ő drága Manfredja. Mindeközben Papus a zongora mellé penderült, és maga is kísérte az előadást. Mama vígan kacagott, olykor Sköll fejét simogatta. A németjuhász ugyanis zavartan pislogott gazdájára, aki kisebb pihenők közbeiktatásával együtt mulatott Dimitrivel. Hati régen kifeküdt mellette, őt a levegőben terjengő pizza illata jobban izgatta, minthogy gazdájával bolondozzon.

Alighogy a pizza megsült, Mama asztalhoz parancsolt mindenkit, Papus és Manfred számára pedig kényszerpihenőt rendelt el. A két veterán nem bánta, Papus játékosan nyavalygott, egykor törött bordáját fájlalta, amit Vietnámban tört el, mikor leesett egy fáról, ahol szundikált egyet. Manfred mindezért kinevette, majd felemlegette saját balga lépését, amivel az orrát törte egykor. Rosszul lépett ki a katonai járműből, és zöldfülű kadétként fejre esett, nem sok híján a nyakát törve. Őt követte akkor a társa, Rody, aki alatt a saját lába a röhögés végett csuklott össze. A két veterán eztán hasonló történeteket emlegetett fel, amikbe Dimitri olykor beleszólt, saját ügyetlenségeit felemlegetve.

– Ha csak ennyiből állna az alkalmassági vizsga, simán bevennének! – tette végül hozzá Dimitri büszkén.

Manfred halkan nevetett rajta, míg Mama a pizzákat szeletelte, és Hatit hessegette az asztal mellől.

– Szép is lenne! – horkantott fel Papus szórakozottan. – Egy orosz a Marine Corps sorai közt.

– Mert a német amott nem volt nagy csodabogár a maga idejében? – intett fejével Manfred irányába játékosan, majd felkacagott. – Legalább nem kell az ellenség nyelvén megtanulnom!

– Az attól függ, ki az ellenséged – mutatott rá Manfred a poharával, mielőtt nagy kortyokban beleivott volna a gyümölcslébe.

– Touché. Ezzel nem tudok vitába szállni. Milyen nyelveket beszéltek, ha már szóba került – gondolkozott el Dimitri hangosan. Magához vett két pizzaszeletet, az egyiknek letörte a ropogósra sült végét, és félretette.

"Az az enyém lesz, ugye?" kérdezte Hati reménykedve, miközben fejét egy pillanat erejéig feltámasztotta a tányér mellé.

Dimitri mosolyogva megpaskolta a fejét. – Ne aggódj, haver, tied lesz, de még nagyon meleg.

– Ha az ember rá van kényszerülve, fiam, elég sok nyelvet megtanul – jegyezte meg Papus. – A te korodban beszéltem vietnámiul, tájul és egy kicsit kínaiul, meg amit éppen fel lehetett szedni. Mivel aztán nem használom, igencsak megkopott a tudás.

– Hasonló történet – bólintott Manfred egyetértően. – Ha álomból riasztanának, biztosan perfekt beszélném a pastut, darit vagy a törököt, talán még az oroszt is. Vannak szavak, amik megmaradtak, de a tudás nagy része elveszett, és nem áll szándékomban feleleveníteni.

– Nehéz volt tanulni? – puhatolózott tovább Dimitri kíváncsian.

– Én stréber gyerek voltam mindig is, előre készültem – kuncogott fel Manfred gúnyosan. – Utána hamar felvettem a helyi dialektusokat. Izgalmas volt. De nem hiányzik. A teájuk viszont jó. Meg a hegyek, a kinti éjszakák... azokért képes lennék visszamenni.

– Ezt hallottam másoktól is, akik arrafelé szolgáltak a nyolcvanas években – bólintott Dimitri egyetértően. – Papus? Te visszamennél Vietnámba?

– Meg a fityfenét! Egy életre elegem lett a vérszívókból és az esőből – horkantott fel az öreg fintorogva.

Halkan felnevettek, Dimitri pedig lopva Hatinak passzolta az asztal alatt a pizzából járó részét. A farkaskutya vígan rágódott a tésztán, míg Sköll a mancsát nyalogatta, és nyálas lábával letörölte pofáját.