Társkeresésre képesítve [Szünetel]

Pingvinek és dínók

In everybody's life there are hidden chapters
which they hope may never be known.
Agatha Christie

A Louisiana emlékpavilon átriuma fiatalok hangjától visszhangzott. Sköll messziről hallotta már a diákcsoportot, aminek majd a kísérői lesznek. A száját húzva morgolódott, miközben olykor felpillantott a mellette sétáló Manfredra, aki valamiért úgy csüngött Dimitri szavain, mintha valamiféle mágia ülne rajta. Nem tudta mire vélni mindezt, hiába tetszett neki, hogy társa két mondatonként mosolygott vagy halkan felkuncogott. Legszívesebben maga is vidáman csóválta volna a farkát emiatt, de szolgálatot végzett, figyelnie kellett. Dimitri mindeközben fáradhatatlanul beszélt, mintha a veterán helyett is jártatni szerette volna a száját. Mindaddig beszélt is, mígnem Manfred kiszúrta a diákokat és az őket csitítgató Calebet. Amikor a veterán jobbjával integetni kezdett, Dimitri el is hallgatott pár másodperc erejéig, míg a gyerekek közül kimagasodó afro-amerikai férfi vidáman vissza nem intett feléjük.

– Együtt szolgáltam az öccsével – jegyezte meg Manfred, hogy megszakítsa a pillanatnyi csendet. Dimitri mosolygott az információ hallatán.

– Tiszteletbeli családtag?

– Igen – biccentett egy keserédes mosollyal.

Sköll kérdőn felpillantott rá. Egy szempillantás alatt elszállt Manfred minden öröme. Fogalma sem volt, mi játszódott le a társa gondolataiban, de érezte, hogy sokszor fájdalmai voltak, ha szóba került Caleb öccse, akit ő csupán fényképekről és mesékből ismert. Pedig szerette volna megismerni Sammyt, nagyon jó léleknek tartotta abból, amennyit tudott róla. De azt is tudta, hogy Sammy messze lakott innen, egy olyan helyen, ahova Manfred nem követhette őt, pedig szerette volna. Ő pedig engedte volna neki, hogy kövesse, mert tudta, hogy Manfred nagyon szerette Sammyt. De arra lett kiképezve, hogy ne engedje mindezt. Ne engedje, hogy az ő társából, melengető öleléseiből, gyengéd mosolyaiból, simogató hangjából egy földből kinövő hideg kő váljon. Sammy ilyen kővé változott, mikor abba a másik világba ment egykor nagyon régen, ahogyan pár éve George is tette. Őt ismerte, szomorú egy férfi volt, és semmi sem tudta igazán boldoggá tenni. Sköll emlékezett azokra a napokra, mikor Manfreddal nagyon sok időt töltöttek nála. Olykor Axel is velük volt olyankor. Aztán George is elköltözött, belőle is egy kő maradt itt csupán, ahova virágokat szoktak vinni. És Manfred sokat sírt, többször összeomlott, kórházba került, amiről senki nem tudott, mert nem mesélte el a barátainak. Sköll pedig nagyon félt, mert a barátja ugyanolyan szomorúvá vált, mint amilyen George is volt. Nem akarta őt elveszíteni, boldoggá akarta tenni, mégsem tudta teljesen, bárhogy igyekezett. Tekintetét ezúttal Dimitrire emelte, aki ismét mosolyogva magyarázott valamit, amin Manfred halkan felkuncogott. Szerette volna tudni, Dimitri miféle mágus volt. A tárlatvezető maga is nevetett, majd kérdőn lepillantott rá, és ismét felnevetett.

– Mit szeretnél, Sköll? Úgy nézel rám, mint valami földönkívülire szokás.

"Csupán szeretném tudni, hogyan csinálod" nyammogott magában.

– Nem érti a helyzetet – felelte helyette Manfred, miközben megsimogatta a fejét. Dimitri zavarodottan pislogott, így a veterán folytatta. – Nagyon ritkán szoktam ilyen... – Egy pillanatra elhallgatott, míg a megfelelő szavakat kereste. – Ilyen felszabadultan csevegni.

– Oh – pislogott a férfi megilletődve, majd ismét elmosolyodott, ezúttal olyan gyengéden, mintha ezzel a mosollyal szerette volna megölelni Manfredot. – Örülök, ha örömöt tudok csempészni mások napjába. Sokszor fárasztó, ezt nem tagadom, de mellettetek nem érzem annak, mert amit adok, azt vissza is kapom.

– Most megnyugodtam, hogy nem kell a tükör előtt ellenőriznem, vámpír vagyok, avagy sem – sóhajtott fel a veterán drámaian. Dimitri hangosan felnevetett mindezen.