Társkeresésre képesítve [Szünetel]

Dráma a parkolóban

Manfred egy sóhaj közepette a lombkoronára emelte a tekintetét. A szélben zizegő, zöldellő faleveleket nézte, amik közt aranyló fényben sütött át a napsugár. Furcsa volt a csend, ami a fejében keletkezett, hogy nem kattogtak a gondolatai. Ahogyan ezen elkezdett töprengeni, úgy visszatértek a hangok is, köztük több rémisztő sugallat. Túl jól érezte magát Dimitri mellett, és ez immáron félelemmel töltötte el. Annak örült, hogy nem érezte szükségét az antidepresszáns tablettáknak, de talán mégsem szabadott volna elhagynia őket. Mi van, ha valóban kiürül a teste, és összeomlik? Megrázta a fejét, azt nem engedheti meg magának. Megfogadta, hogy többet nem hozza Sköllt sem olyan helyzetbe. Ettől a gondolattól gúnyosan felnevetett volna. Mégis hányszor fogadta ezt meg, és hányszor kerültek mégis kórházba? Inkább számba sem akarja venni...

Másfelől pedig nem függhet Dimitritől. A drogokat és a cigarettát letette évekkel ezelőtt, a koffeintől és csokoládétól talán sosem fog szabadulni, de az még elfogadható mennyiségben fogyott. Nem akaszkodhat rá Dimitrire csak azért, mert az endorfin szintjét felrúgta a csillagokig. Többször is... Manfred felsóhajtott. Figyelnie kell erre, mielőtt valami hülyeséget csinálna. Mint az a majdnem csók pár napja. Mégis mit gondolt? Semmit. Túl jól érezte magát akkor és nem gondolt bele, hogy talán elronthat mindent. Lopva Dimitrire pillantott a szeme sarkából, aki a homlokát ráncolva az égboltot keresztülszelő repülők nyomát nézte. Manfred halkan felsóhajtott. Pár napja úgy tűnt, Dimitri csalódott volt, amiért nem csókolta meg. De... azóta hosszú napok elteltek, és a tárlatvezető se nem akart beszélni róla, se nem akart fizikálisan közelebb kerülni hozzá. Vagy ha akart is, egy pillanattal később inkább elhátrált tőle. Bizonytalan volt, és talán félt, de hogy pontosan mitől... Az Manfred számára rejtély volt. Ennek ellenére megértette, és nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni. Tudta, milyen az, ha valakit beleerőszakolnak egy olyan szituációba, amiben nem szívesen lett volna.

Lassan feltolta magát ültébe, és a pokrócon tenyerelve tartotta meg a súlyát, miközben hátradőlt. Lopva lepillantott bal kezére, ami csábítóan közel került Dimitri kezéhez. A megmaradt fél karját odaadta volna azért, ha megérinthetné. Pár milliméterrel közelebb csúsztatta az ujjait, de amikor éppen hozzáérhetett volna a kisujja Dimitriéhez, a férfi egy hirtelen mozdulattal hátranyúlt a kosarukhoz. Manfred elfojtott egy káromkodást.

– Azt hiszem, elfogyott az üdítőnk – jegyezte meg Dimitri fanyarul.

– Van még a kocsiban, mindjárt hoz...

– Hagyd csak, elugrok érte – vágott közbe Dimitri készségesen. – Tennék egy kitérőt a mosdóba is.

– Rendben...

Manfred ugyan mosolygott, mégis valamifajta csalódás fogta el. Miért érezte úgy, mintha Dimitri menekülni akart volna? Gyorsan előtúrta a kocsikulcsot, mielőtt sokat időzött volna ezen a gondolaton. Miért menekülne? Mégis honnan jött ez az ostobaság? Nincs mese, szednie kell azokat a tablettákat...

– Kösz, sietek vissza. Hati, maradj itt. Te vagy a letétem, hogy nem lopom el a kocsit.

– Nem mintha messzire tudnál jutni vele – kuncogott fel Manfred válaszul. Dimitri csak nevetett, és sietős léptekkel ott hagyta őket.

Manfred keserűen nézett utána, mintha a szívét akarták volna kiszakítani. Mindettől káromkodott, ezúttal ki is mondva a szavakat, amiket hallva Sköll nemtetszően felmordult.

– Sajnálom – sóhajtott fel Manfred, és megsimogatta a kutya fejét. – De rosszul esett most látni távozni őt. Még akkor is, ha mindjárt visszajön.

Hati nyavalyogva fordult egyet a tengelye körül, majd arcon nyalta Manfredot. A veterán mosolyogva megsimogatta a farkaskutyát.

– Tudom, tudom, te napi szinten átéled ezt a szörnyűséget. Mégis hogy lehet olyan szívtelen, hogy téged otthon hagy? – kérdezte már-már gügyögve Hatit, aki bősz egyetértésével felvonyított. Sköll a szemét forgatva csupán morgott, mikor a gazdája Hati pofáját kezdte el gyurmázni. – Ne morogj, Sköll, neked nincs ekkora bumszli fejed, amit lehetne gyúrni – felelte Manfred, majd hirtelen a két keze közé zárta Hati pofáját. – Szeretnék valami fontosat kérdezni, tovaris... Tudsz figyelni?