Társkeresésre képesítve [Szünetel]

A Nap

When I saw you, I fell in love,
and you smiled because you knew.
William Shakespeare

Az ajtót nézte, a sötét, matt felületet, a csillogó kilincset. Várt, türelmesen ült, mozdulatlanul, oly katonásan, hogy talán még azok a bizonyos ősök is büszkén pillantottak rá, akikről Dimitri beszélt neki. Egyébiránt az oroszhon szégyene volt, jelentsen ez bármit is. Hatit nem érdekelte mindez. A liftet hallgatta, mely a folyosó végén közlekedett, hangos zörgés közepette. Borzalmas hangja volt, majdnem olyan borzalmas, mint azoknak a dolgoknak, amik között a barátja dolgozott. Nem is értette soha, Dimitri mégis hogy nem félt azoktól az általa tanknak és repülőnek nevezett izéktől.

Egy pillanatra felcsillant a szeme, mikor a lift az ő szintjükön állt meg, csóválni kezdte a farkát, arcára mosoly húzódott, ahogyan lihegett. Talán végre hazaért, gondolta magában. Léptek kopogtak a folyosó padlóján. De ezek a léptek nem Dimitrihez tartoztak. Mosolya lelohadt, farka csalódottan megállt és ő halkan felnyüszített. A léptek elhaltak, valahol kulcs zörgött, ajtó nyikorgott, nyílt és bezárult, ismét csend lett. Hati lefeküdt, és akkora sóhaj szakadt fel belőle, mintha a világ minden baja az ő vállát nyomta volna. A világ legnagyobb fájdalma volt számára otthon várni egyedül. Csalódottan nézte tovább az ajtót, a sötét felületet, az alsó sarkokban rejlő karmolások nyomait, amiket még kölyökként tett az ajtóra, és amik miatt Dimitri csúnyán leszidta őt. De ha egyszer imádott kimenni a szabadba? Ezzel a kaparással tudta csak sürgetni gazdáját egykor, hogy igyekezzen, mert ő le akart menni a parkba.

"Vajon mikor fog hazaérni?" Szomorúan nézte az ajtót. Azt kívánta, bárcsak Dimitri mellett lehetne egész nap.

Sokat szokott neki mesélni a munkahelyéről, egyszer elvitte magával oda, de az a hely nem kutyáknak való. Ijesztőek voltak számára azok a dolgok, amikről Dimitri azt mondta neki, általában csendben alszanak és csak néha hozzák ki őket sétálni, ha valamilyen olyan nap van, amikor nagyon sok ember megy hozzájuk látogatóba. Hati nem értett az ilyen dolgokhoz, de Dimitrinek volt ez a furcsa izéje, amit naptárnak hívott és a falon lógott, amivel számon tudta tartani az idő múlását. Ő bármennyire szerette volna, sosem tudta volna megmondani, mikor van Dimitri születésnapja, mikor van karácsony, mikor van olyan nap, amikor boldogan szoktak ünnepelni. A saját születésnapjáról sem tudta, az év melyik napjára esik. De cserébe számára Dimitri, ahogyan a férfi szokta mondani, nyitott könyv volt. Jobban ismerte őt, mint Dimitri saját magát. És erre Hati nagyon büszke volt.

A lift hangjára ismét felkapta a fejét, hallgatódzott, fülelt, merre közlekedett a szerkezet. Úgy vélte, lefelé ment, aztán pár pillanattal később ismét recsegve tért vissza az ő emeletükre. Azonnal fellökte magát, mikor meghallotta Dimitri hangját. Ezer közül is felismerte volna azt a lágy, dallamos hangot, ami olyan puha volt, mint a fejére kapott simogatások, amikor elalvás előtt összebújtak. Hati vígan toporzékolt, vonyított, hogy barátja tudtára adja, várja őt. Hallotta, ahogyan odakint Dimitri nevetett, majd tovább beszélt, de nem kapott választ senkitől. Biztosan abba a telefon dologba beszél, gondolta magában Hati, ahogyan ide-oda forgolódott az ajtóban, majd mikor meghallotta a kulcsok zörgését, azonnal leült, és a farkát csóválva várta, hogy barátja kinyissa az ajtót. Dimitri még elköszönt attól a valakitől, mielőtt benyitott volna a lakásba.

Hati azonnal felpattant, szinte már a nyakába ugrott, térdre kényszerítve a férfit. Dimitri csupán nevetett rajta, félredobva kulcsait, táskáját, próbálta eltolni magától a farkaskutyát, mielőtt az teljesen a földre teperi, de bárhogy igyekezett, Hati minduntalan kijátszotta őt, és nyüszögve arcon nyalta, ezerszer is tudtára adva, mennyire hiányzott neki. Dimitri barna tincsei összekócolódtak, arca csupa nyál lett, mire sikerült karjai közé zárnia négylábú barátját, hogy megdögönyözze őt.