Álmomban már láttalak | Szoboszlai Dominik

~ 25. Sie lieben sich ~

3 hónappal később Veronika egyedül találta magát a Red Bull lipcsei irodájában, ami a tréningcentrum épületében volt található. Késő volt már, ő pedig egy dokumentumra várt a new yorki kollégájától amire szüksége volt, hogy a munkáját aznapra befejezhesse. Elgondolkodva nézelődött a telefonján, közben néha-néha az előtte lévő monitorra pillantott, de egyelőre nem kapott új e-mailt vagy üzenetet.

Veronika lelkes volt, és egyáltalán nem bánta, hogy az amerikaiak miatt néha este is dolgoznia kellett, hiszen így a délelőttjei szabadok voltak, amit sikerült mindig kiélveznie.

Amint ismét a monitorra pillantott, megkönnyebbült sóhaj szaladt ki az ajkain, amint megpillantotta, hogy a file amire már lassan fél órája várt, megérkezett. Sietősen fordult vissza és nyitotta meg, majd pár perc után elégedetten engedte ki a tüdejében lévő levegőt, hiszen mindent rendben talált, azzal a lendülettel pedig jóvá is hagyta. Elégedetten dőlt hátra és kezeit feje fölé emelve nyújtózott jólesően, azonban amikor valaki megfogta mindkét kezét, ijedten fordult egy tizedmásodpercnyi idő alatt hátra.

- Dominik! - lehelte elhalva, mégis kissé vádlóan, amint tudatosult benne, ki jelent meg és ki szórakozik vele. - Megijesztettél... ezenkívül nem lenne szabad csak úgy feljárkálnod ide. - dorgálta meg a szélesen mosolygó férfit.

- Veronika. - forgatta meg szemeit a focista szokásához híven. - Hiányoztál. - kezdte, hiszen a lány még mindig szúrós tekintettel méregette.- Azzal pedig, hogy random meg fogok itt jelenni elég gyakran, számolnod kellett volna, amikor ide jelentkeztél dolgozni és nem szóltál nekem róla.

- Sosem fogod ezt megbocsátani ezt nekem, ugye? - kérdezte Veronika, immár viszonozva Szoboszlai mosolyát.

- Már megbocsátottam. - legyintett a focista és ezúttal álmai nőjéhez közel hajolva lehelt egy óvatos csókot annak ajkaira. - De ettől függetlenül nem fogok kihagyni egy alkalmat sem, hogy az orrod alá dörgöljem... pedig imádom, hogy ilyen közel vagy és néha még ebédelni is eljössz velem. Amiatt viszont aggódom, hogy esténként alig lehet téged elrángatni innen.

Veronika csak enyhe mosollyal rázta meg a fejét.

- Te is tudod, hogy általában otthonról szoktam dolgozni, ha dolgom van az amcsikkal este, de ma veled szerettem volna elindulni Tyler búcsúvacsijára.

- Speaking of that... lassan tényleg ideje menni. - pillantott a focista a karján viselt, szokásosan méregdrága órájára. - Nem mellesleg a home office-ról is beszélni akartam veled. - komolyodott meg jobban Dominik hangja, Veronika pedig értetlenül ráncolta a szemöldökeit ezt hallva.

- Oké? - dőlt hátra egy picike sóhaj kíséretében a lány és szemeit kíváncsian emelte Szoboszlaira.

- Majd megbeszéljük, de most tényleg indulnunk kellene, Tyler már háromszor írt, hogy hol vagyunk és miért nem válaszolok neki.

Veronika rosszalló mosollyal rázta meg a fejét.

- Olyan lehetetlen vagy néha. - állt fel végül és közelebb lépve óvatos csókot lehelt a focista ajkára.

Úgy döntött, hogy nem faggatja most, hiszen ez tényleg az utolsó alkalmak egyike volt, amikor Tyler-rel és Sarah-val találkozhattak, és nem szerette volna Dominik idejét rabolni; sokkal inkább örült, hogy barátja a kezdeti szomorúság után túllendült Adams eligazolásának tényén.

A nyár eleji este kissé hűvös volt aznap Lipcsében, de még este 9 óra körül és meglehetősen világos volt. Veronika szerette, hogy Magyarországgal ellentétben itt nem sötétedett olyan korán. Ajkain halvány mosollyal figyelte az elsuhanó utcákat az autó ablakából, miközben gondolatai az elmúlt hetek eseményein pörögtek. Annyira hálás volt a sorsnak, hogy az élete ilyen hihetetlen mértékű, pozitív fordulatot vett azok után, hogy személyesen is megismerte Dominikot.