Álmomban már láttalak | Szoboszlai Dominik

~1. Sie träumt ~

- Tudja, még a mai napig is elgondolkodom rajta, hogy talán feljelentést kellett volna tennem. - Juhász Veronika mély sóhajjal és bizonytalan pillantással emelte szemeit vissza pszichológusára, Frau Schillerre.

- Amikor kijött a kórházból hogyan érzett ez iránt a kérdés iránt? - kérdezte tőle az idősödő nő.

Veronika nagy nyeléssel gondolt vissza a két hónappal ezelőtti történésekre és segélykérően rázta meg a fejét, miközben érezte, hogy ereiben végigszalad az a szörnyű érzés, amit oly gyakran érzett, amikor még otthon élt Magyarországon.

- Csak... örültem, hogy vége lett. El akartam felejteni, nem akartam semmivel sem foglalkozni, ami rá emlékeztetett volna. - mondta halkan.

- Veronika. - Frau Schiller együttérző pillantással nézett a vele szemben ülő fiatal nőre. - A múltkor már olyan jól ment. Ne féljen tőle, mondja ki a nevét. - biztatta határozottan.

Veronika mélyet sóhajtott, majd nagy nyelést követően ismét beszélni kezdett.

- Nem akartam többé Norbertre gondolni, hiszen tönkretette az életemet. - jelentette ki tőle nem megszokott keménységgel, mire a pszichológus elismerően bólintott rá. - És habár tényleg szörnyű dolgokat tett velem, én sosem mentem orvoshoz vagy nőgyógyászhoz ezekkel, semmilyen bizonyítékom nem lett volna. Nem akartam ismét szembe kerülni vele és érzéketlen jogászoknak beszélni arról, hogy miket tett velem.

Frau Schiller ismét megértően bólintott rá.

- Nincs is ezzel semmi baj, Veronika. Hiszen ki szeretne erről beszélni egy bíróság előtt? Nem is állt volna készen ilyesmire, emiatt ne hibáztassa magát. Mi az, ami miatt mégis gondolkodik ezen a kérdésen még mindig?

Veronika tanácstalanul vont vállat. Igazából tudta nagyon jól a választ, de az elmúlt években leszokott arról, hogy gondolatait csak úgy kimondja. Túlságosan hozzászokott, hogy rossz következményekkel járhatott.

- Nem azért mert bosszút akarok állni. - mondta végül. - Csak... nem akarom, hogy mással is megtörténjen. Félek attól, hogy Norbert másokat is bánthat, azért mert én hallgatok erről. - mondta ki kétségeit végül.

Sokat gyötörték ezek a gondolatok az elmúlt időszakban, még úgy is, hogy már több száz kilométer választotta el a férfitól akit valaha őszintén szeretett. Aki a semmiből kezdte érzelmileg, majd fizikailag is bántalmazni. Aki aztán egy veszekedésük alkalmával olyan erősen megütötte őt, hogy végül kórházba kellett mennie.

A másfél órás pszichológusi látogatás után Veronika megkönnyebbült sóhajjal lépett ki a lipcsei belváros egyik utcájába. Hétköznap kora délután lévén nem voltak olyan sokan odakint, ez pedig kicsit meg is nyugtatta őt. Az elmúlt hetekben szinte csak otthon tartózkodott, s észre is vette magán, hogy kezdett elszokni a normális élettől. Erre a gondolatra fájdalmasan elfintorodott és feltette magának a kérdést, hogy vajon lesz-e még valaha normális élete? Vagy a legutóbbi kapcsolata rányomta bélyegét az egész további életére? Vajon soha nem lesz már képes bízni az emberekben? És örök életére félni fog a férfiaktól és undorodni fog a közelségüktől? Veronika szívesen megkérdezte volna ezeket Frau Schillertől is, de úgy érezte, hogy nem lenne helyénvaló. És Veronika bármennyire is fiatal volt még a mindössze 23 évével, tudta jól, hogy Frau Schiller ezt nem tudhatja.

Tudta azt is, hogy a gyógyulásával nem szabad ennyire előreszaladnia. Először is hallgatnia kellett a pszichológusra és megpróbálni altatók nélkül álomra hajtania a fejét. Tudta, hogy ez önmagában nehéz lesz, hiszen folyamatosan attól rettegett, hogy rémálmai lesznek és újra át kell élnie azokat a szörnyűségeket, amik megtörténtek vele.