CULPA MÍA - AZ ÉN HIBÁM

3.

NOAH

Hogy ez mekkora IDIÓTA!
Miközben dúlva-fúlva szedtem felfelé a lépcsőket, nem tudtam kiverni a fejemből az újdonsült hülye bátyám társaságában eltöltött tíz percet. Hogy lehet már ilyen önelégült seggfej és pszichopata, és mindez egyszerre, ilyen magas szinten? Atyavilág! Én ezt tutira nem fogom kibírni. Alapból gyűlöltem azért, mert ő anyám új férjének a fia, az imént történtek viszont az utálatomat csillagászati magasságokba emelték. Ő lenne az a tökéletes és imádni való fiú, akiről anyám áradozott? Gyűlöltem, ahogy beszélt velem, és ahogy rám nézett. Mintha felsőbbrendű lenne attól, hogy van pénze. Tetőtől talpig végigmért, aztán csak mosolygott... A képembe röhögött. Rajtam röhögött.

Beléptem a szobámba, és jól bevágtam magam mögött az ajtót, nem mintha abban a hatalmas házban bárki is meghallhatta volna. Odakint már beesteledett, csak egy halvány fénysugár szökött be az ablakon. A sötétség feketére festette a tengert, így nem is lehetett látni, hol végződik a víz, és hol kezdődik az ég.
I

Idegesen kapcsoltam fel a lámpát.
Megindultam az ágyam felé, lehuppantam rá, és a tetőgerendákat bámultam. Még arra is rákényszerítenek, hogy velük vacsorázzak. Anyám nem fogja fel, hogy most a legkevésbé vágyom arra, hogy emberek legyenek körülöttem? Egyedüllétre, pihenésre van szükségem, hogy megbarátkozzak az életemben zajló változásokkal, hogy elfogadjam, hogy megtanuljak ezzel az egésszel együtt élni. Bár a lelkem mélyén tudtam, hogy sosem fogok beilleszkedni. Kézbe vettem a telefonomat, és azon gondolkodtam, felhívjam-e Dant, a barátomat, de nem akartam aggodalmat kelteni benne azzal, hogy meghallja a keserű séget a hangomban... Csak egy órája érkeztem meg Kaliforniába, és máris fájt a hiánya.

Mindössze tíz percet tölthettem a szobámban, máris megjelent anyám az ajtóban. Legalább kopogott, de mivel nem érkezett válasz, simán benyitott.

- Noah, tizenöt perc múlva mindenkinek lent kell lennie - figyelmeztetett türelmesen.

- Úgy beszélsz, mintha másfél órába telne lesétálni a lépcsőn - szóltam vissza, és felültem az ágyon. Anyám kibontotta vállig érő sörényét, és nagyon elegáns frizurát fésült magának. Alig két órája érkeztünk meg a házba, és máris megváltozott a külseje.

- Csak azért mondom, mert át kell öltöznöd a vacsorához - felelte, elengedve a füle mellett a megjegyzésemet.

Értetlenül néztem végig magamon.

- Valami baj van azzal, ahogy kinézek? - kérdeztem védekezően.

- Tornacipő van rajtad, Noah. Ma este ki kell öltözni. Ugye nem így akarsz jönni? Rövidnadrágban és pólóban... - vont kérdőre elkeseredetten.

Felálltam, és farkasszemet néztem vele. Addigra a maradék türelmem is elszállt.

- Nem tudom, felfogtad-e, anyu: nem akarok veled és a férjeddel vacsorázni, és semmi kedvem megismerni azt a neveletlen, bunkó fiát. És eszem ágában sincs ehhez az egészhez még ki is öltözni - bukott ki belőlem, miközben megpróbáltam uralkodni magamon, nehogy rögtön beüljek az autóba, és hazahúzzak.

- Ne viselkedj úgy, mint egy ötéves dedós! Öltözz fel, és gyere el vacsorázni velem és az új családoddal! - parancsolt rám ellentmondást nem tű rően. De amikor meglátta, milyen képet vágok, kissé megenyhült, és hozzátette: - Nem lesz ilyen mindennap, csak ma este. Tedd meg ezt értem, kérlek!

Vettem pár nagy levegőt, lenyeltem mindent, amit legszívesebben a fejéhez vágtam volna, és bólintottam.

- Csak ma este.