CULPA MÍA - AZ ÉN HIBÁM

37.

NOAH

Nem jött több levél, de az az utolsó beleégett a retinámba. A papa szó azonnal előhívta az agyamból azokat a gyermekkori emlékeket, amiket nagyon igyekeztem elfelejteni. Hat év telt el úgy, hogy semmit nem hallottam felőle, a nevét sem említette soha senki. Ahogy teltek a napok, a hetek, a hónapok és az évek, páncélt vontam magam köré, az megvédett mindenféle fájdalomtól, az emlékektől, érzésektől az életemnek abból az időszakából, amit szerettem volna elfelejteni. Nem akartam visszatérni oda, elkülönült az előtte és az utána. Anyám is új fejezetet nyitott az első néhány év után. És most minden újból a nyakamba zuhant. Pusztán attól, hogy felszínre kerültek az emlékek az akkoriban történt eseményekről, mélyen belül, a sejtjeimben olyan félelem ébredt, amin képtelen voltam felülkerekedni. Azért kezdtem el bulizni, alkoholt vedelni meg ilyesmiket művelni, hogy meneküljek, mert egyelőre nem tudtam megbirkózni ezzel az egésszel. Úgy éreztem, nem vagyok elég erős hozzá, még nem, még kislány vagyok, és nem telt el elég idő azóta, így annak a sötét időszaknak még rejtve kell maradnia az elmém feneketlen kútjában, ezért viselkedtem komplett idiótaként azon a héten. Nagyon is tudtam, mit csinálok, a szívem és az agyam csak azokban az órákban lelt nyugalomra, amikor az elmém alkoholmámorban úszott. Hála istennek, az újdonsült barátaim semmi különöset nem találtak abban, hogy valaki nap mint nap szétcsapja magát, így nem kellett sokat agyalnom azon, hogyan érjem el ezt az állapotot. Az egyetlen akadály Nick volt. Mióta hazajöttünk arról az idióta utazásról, igazi nagytestvér módjára viselkedik velem. Jól leteremt, ha leiszom magam, vigyáz rám, amikor részeg vagyok, a múltkor pedig még a ruhát is lehámozta rólam, és beállított a tus alá, hogy kijózanodjak. Tudom, ez nevetséges, nevetséges és zűrös. Nem akarom, hogy aggódjon értem, egyszerűen magamtól és a magam módján akarom leküzdeni a gondjaimat.
Miután végre megszabadultunk apámtól, túl sokszor láttam, ahogy anyám leissza magát a sárga földig. Ha neki segített, akkor nekem miért kellene józannak maradnom? Ezekkel a gondolatokkal a fejemben mentem vissza másnap a suliba. Nem is figyeltem az órákon, és egy falatot sem ettem az előző este óta. A gyomrom nem fogadta be az ételt, tompa volt az agyam, de csak így tudtam kordában tartani a démonjaimat. Aznap Jennán volt a sor, hogy haza vigyen, mert anyám megint elutazott valahová William-mel, és csak két nap múlva volt várható. Azt sem tudtam, hova mentek, de nem is nagyon érdekelt. Ahogy telt a nap, időnként csökkent az éberségem, ilyenkor eszembe jutott apám, és olyannyira eluralkodott rajtam a félelem, hogy alig kaptam levegőt. De ő messze van, börtönben ül, és soha többé nem emelhet kezet rám. Akkor viszont hogy adhatta át nekem Ronnie azokat a leveleket?
A táskámat lehajítottam a bejáratnál a kanapéra, és egyenesen a konyhába siettem. Ott találtam Nicholast Lion társaságában. Mindketten rám szegezték a tekintetüket, amikor beléptem.
– Helló, Noah! – üdvözölt Lion erőltetett mosollyal. A mellette álló Nick csak bámult rám néhány pillanatig. – Szia! A barátnőd már elment – közöltem Lionnal, majd a hűtőhöz léptem, és kivettem a narancslevet. Az asztalon ott hagyták a maradékot, ami feltehetőleg sajtos szendvicsből származott. Thor, Nick kutyája a farkát csóválva jelent meg.
– Tűnj innen, Thor! – parancsolt rá Nicholas határozottan.
Felé fordultam.
– Hagyd csak, Nicholas, engem nem zavar – feleltem.
Összeszorította az állkapcsát, úgy nézett rám, és odament a kutyájához. A nyakörvénél fogva megragadta, és a megjegyzésem ellenére kitessékelte onnan.
– Engem igen – jelentette ki.
Lion felkacagott.
– Vágni lehet itt a feszültséget – közölte, majd felállt. Gyilkos pillantást vetettem rá, miközben leültem, és egy szőlőszemet emeltem a számhoz. – Noah, gondoltam, szólok, hogy ma van a gólyabuli… Légy óvatos! – tanácsolta, én pedig elképedve néztem rá.
– Mi van? – kérdeztem vissza tanácstalanul. Miről beszél? Nickre nézett, aki egyáltalán nem találta viccesnek a megjegyzést.
– Ma péntek van, és az első sulihét… ilyenkor köszöntik az újoncokat, és te az vagy. Csak mondom – felelte nevetve.
– Jenna megöl, hogy elmondtam, de megesett rajtad a szívem.
– Nem megy el erre a baromságra, szóval nem kell aggódnod – közölte vele Nicholas.
– Most egy kicsit megkavarodtam, de tudom, hogy ma este buli van. Még szép, hogy elmegyek, Nicholas! – oktattam ki rezzenéstelen arccal.  Állta a tekintetemet, de nemet intett a fejével.
– Anyád azt mondta, ma nem mehetsz el itthonról. Nem akarja, hogy mindenfelé mászkálj, amikor ő nincs itthon, így én csak parancsot teljesítek – közölte közömbösen.
Gúnyos kacaj szakadt fel belőlem.
– És én mióta hallgatok rád? – vágtam vissza, és bekaptam még egy szőlőszemet. Isteni volt!
– Mióta itt vagyok, és vigyázok rád. Nem mész sehova, így ne is erőlködj, nem nyitok vitát – közölte fennhéjázón.
Alig hittem el, hogy ez velem történik. Mióta vagyok köteles azt csinálni, amit Nicholas Leister parancsol nekem?
– Fogd már fel, Nicholas: azt csinálok, amit akarok, és akkor, amikor akarok, szóval most már elfelejtheted ez a testőrösdit, mert tuti, hogy nem fogok itthon tespedni péntek este.
Felálltam az asztaltól, és indulni készültem. Liont szórakoztatta a jelenetünk.
– Ez olyan, mintha teniszmeccsen lennék – jegyezte meg. Felröhögött, de rögtön elhallgatott, amikor Nicholas rávillantotta a kussolj-vagy-beverem-a-képed pillantását.
Elhaladtam előttük, és egyenesen a szobámba mentem. Ki kellett találnom, mit vegyek fel. Jenna este hét körül hívott. A gólyabuli már hagyománynak számít a St. Marie-ben, és az a legizgalmasabb az egészben, hogy az iskola épületében rendezik meg. Besurranunk a gimibe, és megcsináljuk az évszázad buliját. A gólyák gondoskodnak az enni- és innivalóról, utána pedig alaposan kitakarítanak mindent, így még soha nem bukott le a társaság. Mivel én már végzős vagyok, ezért csak a bulis részére hívtak meg. Jenna szerint laza, de elegáns ruhában érdemes menni, ezért úgy gondoltam, egy fekete farmer és egy ujjatlan póló talán megteszi. Lapos sarkú szandált húztam, és kibontottam a hajamat. Egész csini lettem, de gyorsabban végeztem a készülődéssel, mint ahogy terveztem, ezért még maradt fél órám a barátnőm érkezéséig.
Lementem a konyhába, hogy elkészítsem a vacsorámat, de még a lépcső előtt összeakadtam Nickkel, aki mindig belém kötött, valahányszor kitettem a lábamat a szobából.
– Készülsz valahová? – kérdezte gyilkos pillantással. Baromi jól nézett ki, legszívesebben végkimerülésig csókoltam volna, de az agyam teljesen mást követelt: gyűlölni akartam, gyűlölni, ellehetetleníteni az életét, és éppen ezen igyekeztem.
– Egész éjjel engem akarsz üldözni? – mordultam rá idegesen. Amikor odaértem a lépcsőhöz, ő néhány fokkal lejjebb állt, így egymás szemébe néztünk.
– Szállj le rólam, Nicholas! – szóltam oda neki.
Beléptem a konyhába, és úgy gondoltam, csinálok magamnak egy szendvicset. Ha aznap éjjel inni fogok, legyen valami szilárd is a gyomromban. De még egy szelet kenyeret sem tudtam magamnak vágni, amikor egy kéz hátulról megragadta a karomat, egy test a hátamhoz tapadt, és a konyhapulthoz préselt. Amikor olyan sok idő után ismét megéreztem a testét a testemen, kiesett a kés a kezemből. Az ajkát a csupasz vállamhoz érintette, én pedig önkéntelenül összerezzentem.
– Eressz el, Nicholas! – követeltem elcsukló hangon. A testem vágyott az érintésére, de az agyamban piros lámpa villogott: veszély! veszély!
Megéreztem az ajkát a fülemen, aztán a nyakamon. Elsimította a hajamat az arcomból, én pedig behunytam a szememet a gyönyörtől, ahogy az ujjai végigszántották a bőrömet. – Elegem van már ebből a hülye játékból – mondta, majd megszorította a hasamat, és magához húzott. – Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy ami a Bahamákon történt, soha többé nem fog megtörténni. Én itt leszek neked, ha szükséged lesz rám, Noah… Vágyom rád, és te is rám…
Amikor az ajkával és a nyelvével követelőzőn végigcsókolta a nyakamat fentről lefelé, én elvesztettem a gondolataim fonalát. Valóban vágytam rá, és a csókjai közben az apámmal és régi életemmel kapcsolatos gondolataim köddé váltak. Nicholas Leister éppúgy, de talán még jobban kimosta az agyamat, mint egy pohár ital. Hátranyúltam felé, beletúrtam a hajába, és a nyakamhoz húztam a fejét. Megfogta a derekamat, majd gyors, határozott mozdulattal maga felé fordított. Néhány pillanatig csak bámultuk egymást; megijesztett és felizgatott a szemében tükröződő vágy.
– Akarod, hogy megcsókoljalak? – kérdezte.
Micsoda hülye kérdés ez?!
– Maradj itthon, és nem csak csók lesz, ezt megígérhetem – jelentette ki, és az ajkát a számhoz érintette.
Az ígérete hallatán pillangók repkedtek a gyomromban.
– Most zsarolsz? – kérdeztem, egyszerre csodálkozva és mérgesen.
Az utóbbi napokban nagyon rendes volt velem, és nem verekedett össze Ronnie-val, amikor átadta nekem a legutóbbi levelet. Mégsem voltam benne biztos, hogy hajlandó vagyok megbocsátani neki.
– Ez nagyon durva kifejezés. Én inkább úgy mondanám, hogy leveszlek a lábadról – felelte, és a szája a számhoz közeledett.
Közelebb húzódtam hozzá, és hagytam, hogy az ajkunk találkozzon. Egyszerre volt szédítő és csodálatos érzés. Valahányszor megérintettük egymást, ezernyi különféle érzés kerített hatalmába, és ez alkalommal sem történt másképp. De valami mégis megváltozott: ezúttal Nicholas kétségbeesetten csókolt. Megijesztett, de amikor éreztem, hogy a száját a számhoz préseli, és a nyelvét a számba mélyeszti, nem tehettem mást, én is hasonló hévvel reagáltam.
– Itthon maradsz? – kérdezte, miközben elhúzódott tőlem.
Mindketten kapkodtuk a levegőt, és igyekeztünk a légzésünket visszaterelni a normális kerékvágásba. Mindkét kezemet a mellkasára tettem.
– Elmegyek a buliba, Nicholas – jelentettem ki. – Köszönöm, hogy elterelted a gondolataimat. Azzal elsétáltam.
Amikor a sulihoz értünk, kikapcsoltuk a rádiót Jenna kabriójában, és titokban osontunk be. A bulit az épület hátsó részében, a tornateremben, a medencénél tartották, nehogy kihallatszon a zene. Vicces és baromi izgalmas volt elsurranni a kerítés mentén a többi diákkal együtt, akik velünk egy időben érkeztek. A lámpák pislákoló fényének köszönhetően nem volt vaksötét, ezért nem kellett aggódnom, miközben keresztülosontunk az udvaron, és megérkeztünk a medencéhez. Gigantikus méretű volt, tágas lelátóval, és edzőterem is volt mellette súlyzókkal és gépekkel.
A gimisek nagy része már megérkezett, mindenki műanyag poharat szorongatott a kezében. Sokan közülük a medencében fürödtek, dobhártyaszaggató volt a zene. Jennához fordultam, és rámosolyogtam.
– Jó kis buli lesz ez.
Ahogy teltek-múltak az órák, egyre furább dolgok történtek, ez pedig egyáltalán nem tetszett. Az újoncoknak szánt szivatások elég durvára sikerültek. Egy lánynak például összekötötték a kezét és a lábát, úgy dobták be a medencébe. Végig kellett néznem, hogy próbál kievickélni, kiszabadulni, míg végül egy srác a vízbe ugrott, és megmentette a vízbe fulladástól. Amikor láttam, hogy zokog szegény, leesett, hogy ez a buli nem is olyan, amilyennek elsőre tűnt. Egyik durva poént a másik követte. Egy pattanásos képű fiút, aki szemmel láthatóan azt sem tudta, hol van, alsógatyára vetkőztettek, és kiröhögték, úgy alázták meg. Egy másik sráccal megetettek egy undorító ételekből álló kotyvalékot, mire a szerencsétlen fejvesztve rohant a vécébe hányni…
Mi a fene ütött ezekbe az emberekbe?
Mivel az este ilyen irányt vett, és nem javult a helyzet, úgy döntöttem, haza megyek. Jenna, velem ellentétben, baromi jól érezte magát, és fel sem fogta, mi történik körülötte, mert Lion magával cipelte valahová, hogy kavarjanak. Szóval egyedül maradtam, komplett hülyékkel körülvéve. Elővettem a telefonomat, és gondolkodás nélkül üzenetet írtam Nicknek.
Nemrég azt mondtad, mellettem leszel, ha szükségem lesz rád… El tudsz jönni értem?
Egy perc múlva már érkezett is a válasz.
A gimi parkolójában várlak.
Úgy tűnt, képben van, hol tartják az újoncok buliját, és arra gondoltam, ha megtudom, hogy Nicholas valaha is részt vett ilyen szivatásokban, szétrúgom a seggét, az biztos. Egyáltalán nem tetszett az egész, minél előbb el akartam tűnni onnan.
Amikor a tornaterem ajtajához értem, négy srác meg az az idióta Cassie és a kis barátnői elállták az utamat. Rájuk bámultam, és azon gondolkodtam, vajon mi a fenét akarnak tőlem.
– Ki akarok menni – közöltem velük, amikor láttam, hogy nem mozdulnak.
Cassie csak vigyorgott.
– Te is újonc vagy… – vágott vissza.
Na ne mondd!
– Neked is jár a beavatás, mint mindenkinek, Noah, sajnálom – közölte az egyik nagydarab srác.
– Eszetekbe ne jusson egy ujjal is hozzám érni! – fenyegetőztem, de éreztem, hogy eluralkodik rajtam a pánik.
Megfordultam, és rájöttem, hogy bekerítettek, és nem hagyják, hogy elmeneküljek.
– Valaki megsúgta, hogy félsz a sötétben – közölte Cassie, miközben a hanghordozása túlságosan emlékeztetett a nővéréjére. Vajon ő adta nekik az ötletet? – Azt hiszem, jót tenne neked, ha leküzdenéd a félelmedet. Már nagylány vagy.
Megállt bennem az ütő. Ugye nem arra célzott, hogy…? Úgy éreztem, valóra válik a legszörnyűbb rémálmon, amikor két srác – mindkettő háromszor akkora, mint én = hátulról megragadott.
– Engedjetek el! – őrjöngtem: a pánik elhatalmasodott az egész testemen. – Engedjetek el! – üvöltöttem újra. Az egyik olyan szekrényhez vonszoltak, ahol a medencéhez szükséges cuccokat tárolták.
– Csak egy rövid időre – mondta az egyik srác, aki teljes erőből szorított, mivel én egyfolytában rúgkapáltam, és olyan hévvel próbáltam kiszabadulni, mintha az életem múlt volna rajta.
– NE, KÉRLEK, NE! – üvöltöttem torkom szakadtából. A többiek röhögtek a hátam mögött.
És akkor bezártak. Én pedig nem tudtam uralkodni magamon.
A mami elment. Úgy alakult, hogy azon az estén kettesben maradtunk a papával. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége: a papának rossz szaga volt, olyan szaga, mint annak az üvegnek, amit egyszer véletlenül kiöntöttem. Féltem, mert a mami nem volt ott, és ilyenkor a papa rám volt dühös, sohasem bántott, de többször megfenyegetett, hogy megteszi. Amikor megérkezett, a vacsora már az asztalon volt, az a vacsora, amit a mama készített el, nekem pedig csak meg kellett melegítenem… De amikor a szájához emelte a villát, már tudtam, hogy valami nincs rendben. Az arca eltorzult, behunyta a szemét, aztán hirtelen felpattant, felborította az asztalt, amitől az összes tányér és pohár a tartalmával együtt szétterült a földön, és összemocskolt mindent. Összegömbölyödve a sarokba bújtam. Féltem, és tudtam, hogy most következik a kiabálás, a verés, végül pedig a vér… De a mami nem volt otthon… akkor most mi lesz?
– ELLA! – üvöltött. – Ez meg mi a szar?!
Még jobban összehúztam magam, és hirtelen eszembe jutott, hogy elfelejtettem leönteni a húst és a krumplit azzal a mártással, ami nyilván még a hűtőben lehetett. Teljesen elfeledkeztem róla… és most a papa bemérgeli magát.
– Hol a picsában vagy?! – üvöltött megint. A félelem eluralkodott az egész testemen. Valahányszor rájött az üvöltözés, nekem el kellett bújnom a szobámban. Odarohantam, és bevágtam az ajtót magam mögött. Bebújtam a takaró alá. A papa tovább üvöltözött, és egyre dühösebb lett. Valószínűleg megfeledkezett róla, hogy a mami aznap este nem jött haza, hogy dolgozni ment az új munkahelyére, és neki kellene vigyáznia rám, amíg haza nem ér. A közeledő ajtócsapódások jelezték, hogy a szobám felé tart. Még jobban összehúztam magam a takaró alatt, és akkor meghallottam, hogy csikorogva kinyílik az ajtó.
– Szóval itt vagy… Ma sötétben akarsz játszani?