CULPA MÍA - AZ ÉN HIBÁM

34.

NICK

Az igazak álmát aludtam éppen, amikor a telefon vibrálása felébresztett. Megdörzsöltem az arcomat, és rögtön észhez tértem, amikor megláttam, hogy Jenna hív.

- Remélem, nyomós okod van rá, hogy hajnali háromkor felébressz - nyöszörögtem. Becsuktam a szememet, és visszazuhantam a párnáim közé.

- Nick, ide kell jönnöd... Noah nincs jól - közölte, mire az egész testem megfeszült. Felültem, és tapogatózni kezdtem, hogy némi fényt varázsoljak.

- Mi van vele? Megsérült? - kérdeztem. Keresztülvágtattam a szobán, valami gönc után kutatva, amit magamra húzhatok.

- Több mint félórája egyfolytában hány, teljesen szétcsapta magát.

Átkozódtam magamban, és felkaptam a kocsikulcsot.

- Mondd a címet, Jenna!

Tizenöt perc múlva már ott is voltam. Mindenütt emberek, úgy kellett átverekednem magam a tömegen. Kerestem Jennát a nappaliban, a konyhában, és amikor már a telefonom után nyúltam, hogy megkérdezzem, hol a fenében van, megláttam lefelé jönni a lépcsőn.

- Hol van? - támadtam le.

Nem Jenna hibája, de a rohadt életbe, nem kellett volna vigyázniuk egymásra? Neki kutya baja volt, sőt, teljesen józannak tűnt.

- A fenti szobába vittük - közölte. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat. - Tudta, hogy túl messzire megy, de nem hallgatott rám, Nick - magyarázta, de rá sem hederítettem, amíg a szobába nem értem. Beléptem, és letérdeltem Noah mellé. Sápadt és izzadt volt az arca, bizonyára az erőlködéstől, mert olyan sokáig egyfolytában hányt.

- Mióta van ilyen állapotban? - érdeklődtem, de mivel senki nem válaszolt, dühösen Jennához fordultam. - Mióta?

- Több mint fél órán keresztül hányt, és öt perccel ezelőtt vesztette el az eszméletét... Lehet, hogy alszik... Nem tudom, Nicholas, sajnálom, kértem, hogy hagyja abba, de...

- Fejezd be, Jenna! - hallgattattam el. A szemem sarkából láttam, hogy Lion lép be a szobába.

A Jenna mellett álló másik lány határozott pillantást vetett rám.

- Orvostanhallgató vagyok, nyugodj meg, stabil a pulzusa, csak kicsit túllőtt a célon, és ki kell aludnia magát. Holnap iszonyú másnapos lesz, de jól van.

- Hogy mondhatod azt, hogy jól van? - szinte üvöltöttem, miközben két tenyerembe fogtam az öntudatlan Noah arcát, és aggodalmas tekintettel fürkésztem.

- Tényleg jól van, vidd haza, és maradj mellette éjjelre! - utasított a lány, én pedig eldöntöttem, hogy megfogadom a tanácsát.

- Sajnálom, Nick... Nem gondoltam, hogy ez lesz a vége - nyögte ki Jenna bűntudatos képpel.

- Most nem érdekel a mondandód - vágtam vissza ridegen. Noah fölé hajoltam, és gyengéden a karomba vettem. Megijedtem attól, hogy meg sem nyikkant, bár a légzése nyugodt volt. A feje lecsuklott a vállamra, én pedig magamat hibáztattam, amiért megint nem tudtam megvédeni. Az én hibámból került ilyen állapotba, de valahogy mégsem állt össze a kép: miközben lefelé szedtem a lépcsőfokokat Noah-val a karomban, azon törtem a fejem, hogy vajon mi a fene történhetett, ami miatt úgy döntött, ilyen durván szétcsapja magát.

Amikor leparkoltam a bejáratnál, és hátrafordultam, hogy szemügyre vegyem Noah-t, iszonyú kellemetlen déjàvu érzés fogott el. Azon az estén, amikor megismertem, ugyanilyen állapotba került, csak éppen akkor bedrogozták. Az is az én hibám volt, és annak az emléke, hogyan tettem ki a kocsiból az országút közepén, eszembe juttatta, mekkora idióta módjára viselkedtem vele attól a pillanattól kezdve, hogy megismertem. Jól tudtam, nem érdemlem meg őt, de már nem volt mit tenni, teljesen rabul ejtette a szívemet.

Kiszálltam a kocsiból, majd őt is óvatosan kiemeltem. Ösztönösen cselekedtem, villámgyorsan kellett bemennem a házba, fel a lépcsőn. Elég későre járt, és nem akartam, hogy Raffaella ilyen ramaty állapotban lássa meg a lányát. Egy másodpercig sem gondolkodtam, egyenesen a szobámba mentem. Aznap éjjel le sem veszem a szememet róla, amíg magához nem tér. Amikor óvatosan az ágyamra fektettem, azon járt az eszem, hogy csakis arra vágyom, mióta először megláttam ebben a ruhában, hogy lefektessem ide, a párnák közé, és most ilyen állapotban kellett idehoznom.

Óvatosan levettem a cipőjét, majd felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen a kislámpát. Olyannyira nem volt eszméleténél, hogy észre sem vette a teljes sötétséget körülöttünk, ettől szorító érzés fogott el a mellkasom tájékán, és alig kaptam levegőt. És ha rosszabbul van, mint ahogy kinéz? És ha kórházba kellene vinnem, hogy megvizsgálják? Ezt az ötletet azonnal el is vetettem, mivel Noah kiskorú, és nagy bajba kerülne, ha kiderülne, túl sok alkoholt ivott. Hányásfoltos volt a ruhája, a teste pedig libabőrös. Higgadt fejjel először a szoknyáját, aztán a harisnyáját hámoztam le róla. Előszedtem az egyik pólómat, de mielőtt a fejét belebújtattam volna, valami megragadta a tekintetemet: Noah hasának az egyik oldalán volt egy nagy sebhely... Dermedtem bámultam. Vajon hogyan szerezhette? Nem egyszerű sebhely volt, hanem nagy méretű, és bizonyára sok öltéssel varrhatták össze. Az egyik ujjamat végighúztam a puha felületén annak a sebhelynek, ami elcsúfította a leggyönyörűbb testet, amit valaha láttam. Noah álmában összerezzent, így gyorsan elkaptam onnan az ujjamat. Ezért nem vesz fel bikinit? A sebhelye miatt? Abban a pillanatban több esemény és apró részlet futott át az agyamon, majd összeállt a kép: miért visel mindig egyrészes fürdőruhát, és miért lesz egyből ideges, ha szóba kerül, hogy vegye le a ruháját. Szóval ezért torzult el az arca, amikor a „Felelsz vagy mersz" játék közben azt a feladatot kapta, hogy vetkőzzön le. Ekkor megértettem, hogy Noah fényévekre van tőlem, és milyen sok dolgot nem tudok róla. Szerettem volna megvédeni mindentől, ami nyomasztja, és amitől fél.

Feladtam rá a pólót, és betakargattam. Vajon mi történhetett vele? Kicsoda Noah Morgan valójában? Ilyen gondolatokkal a fejemben feküdtem mellé, és a mellkasomhoz szorítottam: védelmezni akartam mindentől és mindenkitől, mert valami történt vele, én pedig eldöntöttem, hogy addig nem nyugszom, amíg ki nem derítem, mi volt az.