CULPA MÍA - AZ ÉN HIBÁM

47.

NOAH

Ugyanabban a testhelyzetben feküdtem, mióta odakerültem, ki tudja hány órával azelőtt, ettől pedig sajgott minden porcikám. El-elszenderedtem időnként, de az idegességtől csak percekre tudtam mély álomba zuhanni. Fogalmam sem volt, mi fog történni, de úgy éreztem, sürgősen ki kell jutnom innen. Az agyamra ment a beszűrődő diszkózene szüntelen zaja, nem is beszélve arról a klausztrofóbiát keltő sötét lyukról. Amikor egy eldugott tetőablakon át beszökött némi fény, akkor értettem meg, hogy még az is megeshet, hogy sosem találnak rám, és jobb, ha megbarátkozom ezzel a gondolattal. Ettől újra elkapott a sírás: a félelem gyökeret vert az egész testemben.

Ronnie visszajött a szobába. Leült az ágy elé, onnan bámult, de egy ujjal sem ért hozzám. Annál sokkal rosszabbat tett. Azzal gyötört, hogy lekapcsolta a szoba egyik sarkában világító vörösfényű lámpát. Minden elsötétült előttem percekre, én pedig életemben nem rettegtem annyira, mint akkor. Az a tudat, hogy ott van a lábamnál, abban a sötétségben, és bármit megtehet velem, pont olyan érzés volt, mint apámmal, sőt, még rosszabb, mert abban a pillanatban meg sem tudtam volna védeni magam, nem tudtam elmenekülni senki elől, a falhoz voltam láncolva, és azt tehettek velem, amit csak akartak. A kacaja, amikor meghallotta a zokogásomat és a könyörgésemet, hogy kapcsolja fel a lámpát, sokáig visszhangzott a fejemben. Amikor kiment, igyekeztem lehiggadni. A zene bömbölése elhallgatott odakint, egy ideje már csak a szapora légzésem hangját hallottam. Egyszer csak valami zajt ütötte meg a fülemet a felső szintről: mintha egy hadsereg rohant volna el a fejem felett. A kinti emberek kiabálva beszéltek egymáshoz, és a hangjukhoz lövések zaja és még több kiabálás társult. A torkomban dobogott a szívem, úgy megijedtem, mire apám megjelent az ajtóban izzadt fejjel, és a rémisztőnél is rémisztőbb tekintettel.

Odaszaladt hozzám, és egy gyors mozdulattal megszabadított a bilincstől. Amikor megláttam, mi van a kezében, megpróbáltam minél messzebbre elhúzódni tőle. Az oldalamhoz nyomta a pisztolyt, én pedig ledermedtem a rémülettől.

- Eszedbe ne jusson megmozdulni! - szólt rám. Fájt, ahogy a fegyvert hozzám nyomta.

- Kérlek! - zokogtam, és akkor értettem meg, hogy ez az ember bármire képes.

- Hallgass el! - parancsolt rám. Az ajtó és egy sötét folyosó felé lökdösött. A sötétségtől ideges lettem, és eluralkodott rajtam a félelem, így még az is nehezemre esett, hogy egyik lábamat a másik után tegyem. Egész egyszerűen lefagytam: ez a vadállat bármit megtehet velem kedvére, én pedig meg sem tudom védeni magam. Végig tuszkolt a folyosón, egészen egy másik ajtóig. Messziről hangokat hallottam, és amikor valaki így kiáltott: „Rendőrség!", újraéledt bennem a remény. Uramatyám, megtaláltak! Telibe kapta a napfényt a szemem, amikor apám kituszkolt az ajtón a szabadba, és egy elhagyott parkolóba értünk. Arra azonban nem számított, hogy legalább húsz rendőrt talál ott, akik éppen felderítik a terepet, és egyszerre ránk céloznak. Az apám a mellkasához szorított, és még erősebben odanyomta hozzám a fegyvert, ezúttal a halántékomhoz.

- DOBJA EL A FEGYVERT! - harsogott a megafon hangja.

A könnyek megállíthatatlanul folytak le az arcomon, a szemem pedig a környéket pásztázta, hogy vajon felbukkan-e az az ember, aki értelmet adhat az egésznek.

- Ha én elesek, téged is magammal rántalak, kicsikém - súgta apám a fülembe.

Nem szóltam egy szót sem, nem jött ki hang a torkomon, mivel megpillantottam életem értelmét: Nicholas ott állt egy rendőrautó mellett, és amikor összeakadt a tekintetünk, oda akart rohanni, de lefogták, a nevemet kiáltozta, és kétségbeesetten a kezébe temette az arcát. Ott volt mellette anyám és William, és abban a pillanatban egyetlen dolgot tudtam teljes bizonyossággal, hogy életem hátralevő részét ezekkel az emberekkel akarom leélni. Ők a családom, végre rájöttem. Miután láttam, mire képes apám, az énemnek az a pici része, amelyik önmagát hibáztatta, amiért börtönbe került, most örökre köddé vált. Ez az ember nem az apám, sosem lesz az, és semmi szükségem nincs rá. Már van egy férfi az életemben, aki mindennél jobban szeret, és eljött az idő, hogy én is viszontszeressem, ahogy megérdemli.

- Dobja el a fegyvert, és kulcsolja össze a kezét a feje tetején! - ordította egy másik rendőr, akinek a hangja még a nagy zűrzavarban is tisztán hallatszott.

- Kérlek... engedj el! - suttogtam elfúló hangon. Nem akartam meghalni, legalábbis nem így, még millió dolgot meg akartam élni.

Abban a pillanatban történt valami. Felgyorsultak az események. Apám azt mondta, nem enged el, mire a fegyveréből tompa kattanás hallatszott, és erősebben szorította a halántékomhoz. Most mindjárt lelő, az apám meg akar ölni, és én nem tehetek semmit, hogy megakadályozzam.

Egy lövés hangjára összeszorítottam a szemhéjamat, és vártam a fájdalmat... ami nem érkezett meg. Az erős kar, ami egészen addig szorított, egyszerre elengedett, és éreztem, hogy valaki összeroskad mellettem. Jobbra néztem, és minden csupa vörös volt... a vér megfestette a talajt az élettelen teste mellett annak a férfinak, aki életet adott nekem. Az első reakcióm az volt, hogy elfordultam, és futásnak eredtem. Azt sem tudtam, hova futok, transzba esett az agyam, teljes filmszakadás, az volt az egyetlen gondolatom, hogy futás, futás. Egészen addig futottam, amíg bele nem ütköztem valami szilárd dologba. Két kéz ölelt át szorosan, én pedig rögtön megéreztem az ismerős test melegét és vigasztnyújtó illatát, amitől megnyugodtam.

- Édes istenem...! - kiáltott fel Nicholas a fülemnél, és a mellkasához szorított. Erőteljes szorításával elemelt a földtől, és abban a pillanatban, a karjában már tudtam, hogy megmenekültem. Soha többé nem kell majd aggódnom a biztonságom miatt olyan férfi mellett, mint Nicholas, soha nem kell attól rettegnem, hogy felemeli a hangját, soha nem kell tartanom semmitől, amit tesz vagy mond: ez a férfi még a saját életénél is jobban szeret engem, és soha nem lenne képes kezet emelni rám.

Eltolt magától, hogy szemügyre vegyen, nekem pedig fájdalmas fintor futott át az arcomon, amikor az ujjával végig simította a felrepedt ajkamat.

- Noah... - mondta ki a nevemet, a szemembe nézve.

Láttam a fájdalmat a tekintetében, és a megkönnyebbülést, hogy épségben viszontlát, de a vakgyűlöletet is, mert bántottak. Nekem csak arra volt szükségem, hogy magam mellett tudjam, ezért nem érdekelt, mennyire fáj, amikor az ajkunk összeforrt. A számra tapasztotta a száját, de gyengéden eltolt magától, amikor panaszosan feljajdultam.

- Lesz még idő erre, szerelmem - és megszorította az arcomat. - Nagyon szeretlek, Noah.

Olyan sokféle érzés támadt fel bennem, amikor ezt meghallottam... Visszatértek a könnyek, és ahogy a testemben felhalmozódott adrenalin lassan távozott belőlem, az egész lábam remegni kezdett. Megérkezett anyám, és magához szorított, így egy pillanatra elszakított Nicktől. Szorosan átöleltem, és úgy éreztem, hazataláltam, de nagyon fájt, hogy ez újra annyi szenvedés árán sikerült.

- Kislányom... - zokogta, miközben az arcomon folytak le a könnyei. - Sajnálom, sajnálom... - ismételgette elfúló hangon.

- Jól vagyok, anya - nyugtattam meg, mert tudtam, hogy hallania kell ezeket a szavakat.

William is ott volt, és anyám válla felett találkozott a tekintetünk. Elérzékenyültem, amikor megláttam, hogy neki is könnyes a szeme. Odalépett hozzánk, és vigaszképpen mindkettőnket átölelt.

A nagy ölelkezés után önkéntelenül is apámat kerestem a tekintetemmel. Éppen a mentőautóba tették be. A mellkasa egyik oldalán érte a találat, ezért nem volt biztos, hogy túléli... Kiűztem a fejemből ezeket a gondolatokat. Azután meg láttam, hogy Ronnie-t bilincsben, sértetlenül vezetik ki a házból. Abban a szent pillanatban, miközben igyekeztem felfogni, mi zajlik a szemem előtt, Nicholas gyengéd mozdulattal a két tenyerébe fogta az arcomat, és a szemembe nézett.

- Nézz rám! - kérlelt a leggyengédebb hangon, amit valaha hallottam. A szeme vörös és duzzadt volt: éppen annyit szenvedett ő is, mint én, és rájöttem, hogy szükségem van rá ahhoz, hogy összekaparjam magam, és összerakjam a lelkem apám által összetört apró darabjait. -Minden rendben lesz. Most már itt vagy velem.

Végre megnyugodtam a szavaitól.

- Szeretlek - mondtam neki. Különös érzés kerített hatalmába, talán a kimerültségtől, vagy az előző órákban megélt események hatására, de hirtelen elhagyott az erőm, és nem bírtam tovább. Belekapaszkodtam Nick pólójába, amikor összerogyott a lábam és lecsukódott a szemem, és átadtam magam az öntudatlanság édes nyugalmának.