CULPA MÍA - AZ ÉN HIBÁM

35.

NOAH

Iszonyú meleg volt. Semmit nem láttam magam körül. Úgy éreztem, menten megfulladok. A pillanat törtrésze alatt felfogtam, miért érzem úgy magam, mintha negyvenfokos lázam volna. Ölelő karok egy forró és nagy testhez szorítottak. Alig tértem magamhoz, amikor a szemem megakadt a mélyen alvó Nicken. Hogy kerültem ide? Mi a fenét művelek vele egy ágyban? A szememmel végig pásztáztam a testemet, hogy vajon van-e rajtam ruha: ez a póló nem is az enyém, és úgy lóg rajtam, mint valami túlméretezett hálóing. Elakadt a lélegzetem: valaki levetkőztetett. Eluralkodott rajtam a pánik. Kapkodtam a levegőt, felültem, már amennyire tudtam, és az ágytámlának dőltem. Nicholas kinyitotta a szemét, amikor érzékelte a mozdulataimat. Ő sem volt még teljesen magánál, felült, majd rögtön óvatos pillantást vetett rám.
- Jól vagy? - kérdezte. Alaposan és gondosan fürkészte az arcomat.
- Mi a fenét keresek itt? - kérdeztem. Ugye nem voltam annyira részeg, hogy ne tudjak egyedül átöltözni a fürdőszobában?
- Jenna hívott, hogy menjek érted. Nem voltál magadnál - mesélte. Olyan furán nézett rám. Kócos volt, és az előző napi ruháját viselte.
- És aztán mi történt? - kíváncsiskodtam, nyugalmat erőltetve magamra.
Néhány pillanatra a szemembe nézett, és ügyelt arra, hogy minden szót alaposan kihangsúlyozzon. A szívem őrülten zakatolt.
- Levettem rólad a hányásfoltos ruhát, és ágyba dugtalak - felelte.
Rohadtul nem tudtam visszafogni magam. Felkeltem, és a szoba túlsó felére mentem. Csak bámultam rá, alig akartam elhinni, mit tett.
- Hogy tehetted?! - őrjöngtem. Az nem lehet, hogy Nicholas meglátta a sebhelyemet, egyszerűen nem, mert az utat nyitna a múlt felé, ahová már nem akartam visszatérni.
Felállt, és óvatos léptekkel elindult felém.
- Most meg mi a bajod? - kérdezte egyszerre fájdalmas és dühös arckifejezéssel. Alig tudtam lenyugtatni a légzésemet. - Bármi is az, ami miatt ennyire kiborultál, tudnod kell, hogy engem nem érdekel, és nem mondom el senkinek... Noah, kérlek, ne nézz így rám, aggódom érted!
- Nem! - ordítottam dühösen. - Nem aggódhatsz olyasmi miatt, amiről nem tudsz semmit, és nem is fogsz soha!
Ki kellett mennem a szobából, egyedül kellett lennem, a dolgok nem éppen úgy alakultak, ahogy vártam, semmi sem úgy alakul, ahogy vártam. Összeszorult a gyomrom, úgy éreztem, menten elbőgöm magam. Csak bámultam rá. Úgy tűnt, nem tudja, mihez kezdjen, ugyanakkor valamire mégiscsak elszánta magát.
- Nem szeretném újra elmondani, hogy tartsd távol magad tőlem!
Eltorzult az arca, dühös lett, majd odalépett hozzám, és az arcomat a két tenyerébe fogta. Nyugalmat erőltettem magamra, megpróbáltam egyenletesen venni a levegőt, közben belül szinte szétfeszített az idegesség.
- Értsd meg egyszer és mindenkorra: nem mozdulok innen, én itt leszek neked! Ha majd egyszer készen állsz arra, hogy elmeséld, mi a fene történt veled, rájössz, hogy milyen súlyos hibát követtél el azzal, hogy eltaszítottál magadtól.
Félrelöktem, és örültem, hogy elhúzódott tőlem.
- Tévedsz, nekem nincs rád szükségem - vágtam vissza, és összeszedtem a cuccaimat a földről.
Kiléptem a szobából, és jól bevágtam az ajtót. Sírhatnékom támadt, szívem szerint megállás nélkül zokogtam volna, hogy a bensőmet tépő összes feszültség azon nyomban kiszakadjon belőlem. Nicholas meglátta a sebhelyemet: most már tudja, hogy valami történt, olyasmi, amire nem akartam, hogy fény derüljön, olyasmi, ami miatt szégyelltem magam, olyasmi, amit inkább jó mélyre eltemettem magamban.
Remegő kézzel levettem a pólómat, beálltam a forró víz alá, és vártam, hogy a testem átmelegedjen, mert jéghidegnek éreztem magam, jéghidegnek kívül és belül. Amikor kiléptem a fürdőből, egy fehér borítékot pillantottam meg az ágyamon. Úgy éreztem, menten elájulok. Ez nem lehet igaz, nem igaz, hogy újabb levél jött, kérlek, ne, ne ma! Remegő kézzel nyitottam fel a borítékot. Ez már zaklatás, el kell mondanom, beszélnem kell róla valakivel. Eluralkodott rajtam a félelem, amikor kiemeltem a papírt a borítékból, és olvasni kezdtem:
Emlékszel, mit tettél velem? Nem tudom elfelejteni azt a pillanatot, amikor mindent tönkretettél, a világon mindent. Gyűlöllek téged is, meg anyádat is. Fontosnak érzitek magatokat, mert egy milliomossal éltek egy fedél alatt? Kurvák vagytok, akik eladták magukat pénzért, de majd én gondoskodom róla, hogy ez ne tartson sokáig, és ha ezt megteszem, villámgyorsan elfelejted majd azokat a napokat, amikor egyenruhában jártál abba a puccos suliba.
A.P.A.
Be kellett látnom, hogy ez egyre rosszabb. Úgy éreztem, el kell mondanom anyámnak. Az énem egyik része azonban nem engedte, hogy ezt megtegyem: anyám Will-lel volt elfoglalva, az előző nap veszekedtek, a legkevésbé sem szerettem volna aggodalmat kelteni benne és elmondani, hogy máris ellenségeket szereztem magamnak a városban... Nem, nem beszélhetek neki Ronnie-ról, mert azzal bajba keverem Nicholast. Ami az autóversenyen történt, az illegális, és ha elmegyünk a rendőrségre, mindent be kell vallanunk, amit tettünk. Nicholas huszonkét éves, börtönbe is kerülhet, és ha Ronnie bűnös, és letartóztatják, egy pillanatig sem fog gondolkodni azon, kiteregessen-e mindent, amit Nicholasról és a barátairól tud. Ha nem vigyázok, nagyon rossz vége lehet az egésznek.
Féltem egyedül kimozdulni, mázsás súly nehezedett rám, mélységes szomorúságot éreztem, és újra csak el akartam felejteni mindent úgy, ahogy az előző éjjel. Iszonyatosan hangzott, hogy az eszméletlenségig leittam magam, és amikor felébredtem, olyan másnapos voltam, hogy azt hittem, belehalok, de igenis megérte, mert a problémáim, a belső démonjaim olyannyira elhatalmasodtak rajtam, hogy semminek nem volt már értelme, és úgy éreztem, ez az egész rögtön agyonnyom, én pedig a könnyebb utat választottam.
Lerogytam egy székre, és ránéztem az órára. Negyvenöt perc múlva már a suliban kellett lennem a második tanítási napon, és abban a pillanatban ez úgy hangzott, mint a világ legnagyobb poénja. Mintha valaki dróton rángatott volna, úgy vettem fel az egyenruhát, de közben rosszul éreztem magam benne... Azok a szavak befészkelték magukat a bensőmbe.
Amikor lementem reggelizni, csak Nicholas és az apja volt a konyhában. Elmélyülten beszélgettek valamiről, de rögtön elnémultak, ahogy beléptem.
- Anyám hol van? - kérdeztem. Nem is néztem rájuk, úgy mentem a hűtőhöz, hogy kivegyem a tejet.
- Még pihen. Ma én viszlek el a suliba, ha nem baj - közölte William erőltetett mosollyal. Pár napja a kocsim fura hangokat produkált, ezért szerelőhöz vittem. Ránéztem Williamre, és láttam, hogy sokkal komorabb az arca, mint általában. Bármi is történt köztük, anyámat bizonyára nagyon megviselhette, ha fel sem akar kelni az ágyból.
Összeráncolt homlokkal néztem rá, majd bólintottam, közben pedig igyekeztem az eszembe vésni, hogy később ki kell derítenem, mi a fene történhetett köztük. Nicholas alig nézett rám, és ennek örültem. Képtelen voltam a szemébe nézni, mert nem tudtam, mire jöhetett rá velem kapcsolatban. William kortyolt még egyet a kávéjából, majd felém fordult.
- Készen vagy, Noah? - nézett rám.
- Ha megkötötted a nyakkendőmet, máris mehetünk - feleltem, mire elmosolyodott. Ez volt az első alkalom, hogy direktben kértem tőle valamit, és fura volt...
Észrevétlenül kezdtem megbízni benne, de az az igazság, hogy már eléggé komfortosan éreztem magam mellette ahhoz, hogy ne féljek vele kettesben maradni az autóban.