CULPA MÍA - AZ ÉN HIBÁM

39.

NOAH

Tudtam, hogy elérkezett az őszinteség pillanata, de féltem előásni azokat az emlékeket. A puszta gondolatára, hogy megint összezuhanok, mint amikor bezártak abba a szekrénybe, szinte beleőrültem a kétségbeesésbe... De Nicholas épp most vallotta be, hogy szerelmes belém, így nem húzhattam tovább a dolgot.

- Az apám alkoholista, szinte egész életemben az volt... NASCAR-pilóta volt - nem a nagybátyám, hanem ő -, de amikor egy balesetben eltört a lába, abba kellett hagynia a versenyzést. Ettől megváltozott, nem evett, nem mosolygott többé, hagyta, hogy feleméssze a harag és a fájdalom. Megváltozott. Csak nyolcéves voltam, amikor először verte meg anyámat. Azért emlékszem rá, mert rosszkor voltam rossz helyen, amikor megtörtént. Leestem a székről az egyik ütése miatt, és kórházban kötöttem ki, aztán tizenegy éves koromig nem is emelt kezet rám többet. Anyámat szinte nap mint nap megverte: menetrendszerűen, szinte normálisnak tekintette... Anyám képtelen volt elhagyni, mert nem lett volna hova mennie, és nem is volt rendes keresete, hogy gondoskodhasson rólam. Apám rendszeres támogatást kapott az autóversenyek után, de ő meg állandóan ivott, ahogy már mondtam. Amikor késő éjjel hazaért a nagy ivászatok után, anyám fizetett meg mindenért. Kétszer majdnem belehalt a verésekbe, de senki sem segített neki, senki nem adott tanácsot, ő pedig félt, hogyha feljelenti, elveszik tőle a szülői felügyeleti jogot. Megtanultam ezzel együtt élni, és valahányszor meghallottam az ütések hangját és anyám kiabálását, mindig a szobámba rohantam, és bebújtam a takaró alá. Lekapcsoltam az összes lámpát, és megvártam, hogy vége legyen a kiabálásnak. De az egyik alkalommal még ez sem használt... Anyámnak két napra el kellett utaznia a munkája miatt, és rábízott, mivel azt gondolta, úgysem emelt rám kezet soha, nem vagyok veszélyben... Mintha még most is látnám...

Részegen jött haza, fellökte az asztalt... Elbújtam, de végül rám talált... Amikor meghallottam azokat a szavakat, már tudtam, hogy a papa bántani fog. El akartam magyarázni neki, ki vagyok, hogy én Noah vagyok, nem a mami, de olyan részeg volt, hogy el sem jutott az agyáig. Minden koromsötét volt, egy cseppnyi fény sem látszott...

- Akarsz bújócskázni? - üvöltötte, én pedig még mélyebbre bújtam a takaró alá. - Mióta bújsz el, te kurva?

Az első ütést nem sokkal ezután mérte rám, aztán jött a második, a harmadik. Nem is értettem, hogyan, de az ütések között a földre kerültem, és üvöltve sírni kezdtem. A papa nem volt ehhez hozzászokva, és ettől még dühösebb lett. A mami hol van? Ő is ezt érzi, valahányszor a papa dühös lesz?

Gyomorszájon vágott, én pedig nem kaptam levegőt...

- Majd megemlegeted, amit kapsz, amiért nem tudsz bánni a ház urával. - Hallottam, ahogy leveszi a nadrágszíját.

Számtalanszor megfenyegetett, hogy azzal fog megverni, de soha nem tette meg. Megtapasztaltam, hogy tényleg fáj.

Amikor szökni próbáltam, felkeltem, ő pedig ököllel beverte a szobám ablakát. Üvegszilánkok hevertek mindenütt. Abból jöttem rá, hogy megvágták a tenyeremet és a térdemet, amikor a földön mászva szökni próbáltam. Ez még inkább felbőszítette: mintha nem jött volna rá, hogy én vagyok, mintha nem látta volna, hogy egy tizenegy éves kislányt püföl.

- Nem ölt meg, de nem sok híja volt. Sikerült kiszabadítanom magam, és kiugrottam az ablakon... Egy üvegdarab belém fúródott, ezért a sebhely a hasamon... - meséltem neki. Tudtam, hogy újra könnybe lábadt a szemem, de ezúttal némán sírtam. - A szomszédok meghallották a kiáltozásomat, a rendőrség időben a helyszínre érkezett... Két hónapra állami gondozásba kerültem, mert a történtek után úgy ítélték meg, hogy anyám alkalmatlan a nevelésemre... Az egészben az a poén, hogy több verést kaptam abban a két hónapban, mint apám mellett összesen... Végül újra visszatérhettem anyámhoz, apámat pedig börtönbe csukták. Akkor láttam utoljára, amikor tanúskodnom kellett ellene... Olyan elszánt gyűlölettel nézett rám... Soha többé nem láttam.