CULPA MÍA - AZ ÉN HIBÁM

45.

NOAH

Iszonyú kába voltam, amikor felébredtem, és nagyon fájt a fejem. Körülnéztem, és megláttam, hogy csupán egy halovány, vörös fényű lámpa világítja meg a helyiséget, ahol fogva tartanak. Egy ágy volt benne, amiben feküdtem, meg egy puritán szék az egyik sarokban, semmi más. Gyomorforgató volt a bűz, mintha patkányok pisilték volna körbe a szobát. A kintről beszűrődő diszkózenétől nem hallottam semmit mást, csak a zihálásomat és az őrülten zakatoló szívverésemet.

Amikor felfogtam, mi történt, éreztem, ahogy eluralkodik rajtam a pánik: ismerős, sípoló hang csengett a fülemben, és esküszöm, hallottam, ahogy a vér sebesen szétárad a testemben, és megpróbálja lekövetni a szívem ritmusát.

Keserű ízt éreztem a számban, iszonyúan kívántam egy pohár hideg vizet. Bármivel is kábítottak el, az biztos, hogy teljesen kiütött. Felültem az ágyon, mire lánccsörgés ütötte meg a fülemet: az egyik kezemet a falhoz bilincselték. A másik kezemmel megpróbáltam kiszabadítani magam, de hiába. Igyekeztem megnyugodni, és azon kezdtem agyalni, hogy juthatnék ki onnan. Nem találtam a telefonomat, így nem tudtam elérni senkit, de az volt számomra a legijesztőbb, amitől teljesen bepánikoltam, hogy az egész mögött valójában az apám áll.

Ez nem lehet igaz. Az apámnak börtönben kellene lennie, de még ha szabadlábra is helyezték, egyszerűen nevetséges, hogy az első dolga volt előkeríteni anyámat és engem. Aztán meg elrabolt. Kezdtem kétségbeesni, csak rángattam és rángattam a láncokat, jó nagy zajt csaptam, közben pedig gyűlöltem a látásomat elhomályosító könnyeket. Hogy lehettem ekkora barom? Miért nem vettem komolyabban a fenyegető leveleket? Miért nem beszéltem róluk Nicholasnak?

Nick.

Most biztosan őrjöng, és saját magát hibáztatja mindenért. Mit meg nem adnék, ha visszaforgathatnám az időt, és vele maradnék, nem kellett volna egyedül kimennem. Amikor szélsőséges helyzetekben találja magát az ember, hajlamos elgondolkodni azon, mit mondott volna el szíve szerint a szeretteinek, és mekkora barom volt, hogy kis hülyeségeken parázott, miközben az életben igenis történnek valóban veszélyes dolgok. Engem elraboltak, ezen pedig tényleg volt mit parázni. Ekkor valaki benyitott, és kirázott a hideg annak az embernek a látványától, aki megjelent az ajtóban: Ronnie volt az.

- Felébredtél... nagyon jó - szólalt meg. Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Még abban a pislákoló, halovány fényben is tisztán ki tudtam venni sötét szemét, a szarkalábakat a szeme sarkában, kopaszra nyírt fejét. Új tetoválást is felfedeztem a jobb szeménél: egy félelmetes kígyót, ami tükrözte hátborzongató és rémisztő jellemét. Óvatosan közeledett felém, majd leült mellém az ágyra. Igyekeztem a lehető legmesszebbre húzódni tőle azon a szűkös helyen.

- El kell mondanom, hogy baromira begerjedek a látványodtól, ahogy itt fekszel az ágyon, megbilincselve, kiszolgáltatva nekem - vallotta be, és kéjsóvár szemmel tetőtől talpig végigmért. Átkoztam a pillanatot, amikor úgy döntöttem, ezt a szűk fekete ruhát veszem fel, de épp csak annyi tellett az erőmből, hogy megpróbáljam egyenletesen venni a levegőt és legyűrni a félelmet, ami az ágyhoz szegezett. - Tudsz róla, hogy baromi jó tested van? - kérdezte, és a csupasz bokámra tette a kezét. Megpróbáltam ellökni, mire teljes erőből odaszorított a matrachoz.

Uramatyám, ez a fickó bármit képes megtenni velem!

- Hát... amikor arra biztattalak, hogy állj ki ellenem a futamon, nem gondoltam volna, hogy az egyik legnagyobb NASCAR-versenyző lánya vagy... de akkor is baromira berágtam attól, hogy legyőztél... Azt hiszem, hogy a célba érve szó szerint azt mondtad, hogy egy barom vagyok, és tanuljak meg versenyezni.