MELLÉKHATÁS /B.C./

Episode Seven

/ne legyen kétely/

Egész éjszaka bent maradtam a stúdióban. Meghallgathattam a teljes albumot és átolvashattam a dalszövegeket is, miközben ismét órákon keresztül beszélgettünk. A komfort, amit vele érzek ismeretlenül hat a lelkemre. Elfog a kényelem, amint belemerülünk egy újabb és újabb témába.

Chan ásítása üti meg a fülem, amire sokatmondó mosolyt ejtek felé.

– Ne nézz így! – szól rám szórakozottan. – Te vagy az, akinek már aludnia kellene! – kerekednek ki a szemei az időre pillantva. Javában átléptük a hajnali fél hármat is.

Hunyorogva fekszem hanyatt a kanapéján, hogy fejem hozzá essen közelebb. Figyelmesen követem, ahogyan elpakolja a lemezeit és azok dobozait az egyik tároló dobozba, ami egy aprócska szekrényben kap helyet az íróasztala alatt.

– Neked amúgy mióta szőke a hajad? – teszi fel a kérdést, megbontva bámészkodásom. Leül az székébe, majd közelebb húzódik a fejemhez, hogy kényelmesen fel tudjak nézni rá.

– Három éve körülbelül. – saccolok. – De utálom, hogy mindig mikor elkezd lenőni mehetek egyből fodrászhoz. – fintorgok.

Felkuncog és megcsóválja a fejét. – Nekem tetszik, annyira te vagy. – vesz hosszú ujjai közé egy tincset az arcom elől megemelve. Lassan tanulmányozgatja, majd óvatosan a fülem mögé tűrve végig simít a többi hajamon is. Elmosolyodom, ahogyan újra és újra átfésüli ujjaival szőke tincseimet. A jól eső érzés eléri, hogy szemhéjaim elnehezedjenek és már csak egyre ritkábban nyissam ki őket, hosszabb ideig pihentetve azokat. Ujjbegyei végig simulnak homlokomon, majd arcomon és ajkaim vonalán. – Rendben vagy? – suttogja, amire alig láthatóan bólintok egyet. Alig tudok uralkodni magamon és érzem, hogy a fáradtság Chan meleg érintései mellett teljesen átveszi az irányítást.

Halk morajlás hangja üti meg a fülem, ami tompán szűrődik be a stúdió falai közé. Elégedetlenül ráncolom össze a szemöldököm és lassú pislogással nyitogatom szemeimet, hogy apránként szokjak hozzá a fényhez.

Az ismerős zöld falak és a nekem háttal dolgozó Chan láttán ijedten felülök a kényelmes kanapén. A srác kikerekedett szemekkel fordul felém, majd végig mérve riadt énemet halványan elmosolyodik.

– Rosszat álmodtál? – teszi fel a kérdést és teljes testével felém fordul, hogy érezzem csak rám figyel.

Megrázom a fejem. – Nekem otthon kellett volna már legyek, apa ki fog akadni és.. – csuklik el a hangom és érzem, hogy pánik önt el. Elködösült tekintetem láttán felpattan a székből és kezemnél fogva felhúz maga elé.

– Na.. – veszi hatalmas tenyerei közé arcomat, miközben felém tornyosul. Melegen ér, milyen nagy is ő hozzám képest. – Már beszéltem apáddal, mondtam neki, hogy itt voltál, tanultál egész este és segítettél a teendőkben. – suttogja halványan.

Elképedve bámulok fel barnáiba, amire elmosolyodik. – Te beszéltél vele? – soha senki nem mert szóba állni a szüleimmel az én érdekemben. Joo sem váltott velük egy szót sem, hiszen tisztában volt vele milyenek is ők valójában. Chant azonban nem érdekelte, mert rólam volt szó.

– Persze, hát segítesz nekem állandóan. – dönti oldalra a fejét. – Bemutatkoztam, elmondtam ki vagyok, mi vagyok, a végén pedig ő volt az, aki elnézést kért.