MELLÉKHATÁS /B.C./

Chapter Twenty-One

/nosztalgia/

– Két éve? – ismétli meg a kérdést Felix, miközben megszeppenve néz az idősebbre. Ugyanannyira nem érti a szituációt, mint én.

Chris fejét a plafon felé emelve csak nagyot sóhajt. – Emlékezz vissza mit csináltál kétezer-huszonegy nyarán, Felix! – kérése még inkább kérdőjeleket képez bennem. Nem tudom hova megy ki Chris játéka, de nem érzem biztosnak. Szinte a sötétben puhatolózom, miközben tudom, hogy a végén így is, úgy is lezuhanok a mélybe.

A barátom elgondolkodott arca, miközben elméjében turkál hirtelen megvilágosodik. Szemei egy pillanatra kikerekednek, arcvonásai pedig abban a minutumban megkeményednek.

– Elmondod neki, vagy én mondjam el? – érdeklődik unottan az idősebb, Felix pedig lesüti a tekintetét. Keserédes mosolya, amivel a padlót illeti fogalmam sincs kinek és miért szól. Megrémiszt a tudatlanság, még jobban, mint én azt gondoltam. – Yas.. – fordul felém kérdőn.

Bizonytalanul nézek rá. – Chris? – kérdezek vissza, ami hallatán Felix gúnyosan felszisszen. Értetlenül nézek a barátom irányába, akivel végre valahára találkozik a tekintetem. De bárcsak ne tette volna. Ajkaim sírásra görbülnek a hidegség láttán, amit barnái sugároznak. Tudja.

Szemei mostmár nem csillognak úgy, mint régen, amikor rám nézett. Úgy pillant rám, mint egy földön levő szemétre. Ha tehetné, szívem legszívesebben vérezni kezdene a bűntudat mardosása alatt.

– Két éve volt egy barátnőm, akibe kibaszott szerelmes voltam. Szerintem sosem szerettem senkit úgy, mint őt tettem. – Chris elgondolkodott hangja ránt vissza a valóságba. Nem értem ezt most miért mondja el. Elmosolyodik az emlék hatására, azonban hirtelen arckifejezése megmerevedik és rideg lesz. – Felix pedig egy nyári buli alkalmával a hátam mögött meghúzta őt. – pillant az említettre. Tessék? – Utána persze megbocsátottam neki, hiszen szinte a testvéremként tekintek rá. – sóhajt nagyot. – De akkor megfogadtam Yasmine, hogyha ő valaha szerelmes lesz, kérdés nélkül csábítom el a barátnőjét.

Mintha nem értenék a saját anyanyelvemen. A szavak összemosódnak előttem és hiába kapok levegőért, nem megy. Fürgén emelkedő mellkassal nézek Chrisre, aki száját elhúzva sóhajt egyet.

– Nem gondoltam, hogy ez ennyire el fog húzódni. Azt hittem a tavalyival befejeződik minden. – néz a szemembe, azonban ő már nem az az ember, akivel időt töltöttem. Mintha egy idegen nézne vissza rám az álarc mögül.

Felix megrökönyödve nevet fel. – Tavalyi? Kétszer csaltál meg vele? – von kérdőre elképedve, amire ijedten rezzenek össze. – Nem is voltál Koreában, egyáltalán mikor?

Hiába nyitom szóra a számat, nem vagyok képes szavakat alkotni. A hangom elveszik és még a suttogásom is némaként hat. – A búcsú bulimon. – csuklik el a hangom, amint megpillantom csalódottságtól megtört arcát, mikor rájön, hogy ez mit is jelent pontosan. Mintha könyörögne, hogy hazudjak neki. Mondjam, hogy ez az egész csak egy átverés, de nem az. Sajnos nem az, ezt pedig ő is nagyon jól tudja. Remegő ujjait tincseibe vezetve préseli vonallá ajkait, miközben lehunyt szemekkel sóhajt egyet. Egy pillanatra rám néz, majd szóra nyitja a száját, azonban semmit nem mond végül. Fejét rázva emeli plafonnak tekintetét, hogy aztán szó nélkül magunkra hagyhasson minket a teremben.

Az ajtó csapódása visszhangozva adja tudomásunkra Felix távozását, amire ismét megrándulnak izmaim. Elment, én pedig képtelen vagyok utána futni. Ő lett az, aki véget vetett ennek az egésznek ennyi kínlódás és kérdőjel után. Nem tudom őt hibáztatni. Egy percig sem. Könnyeimtől nedves arcomat megdörzsölve nézek Chrisre, aki még mindig engem bámul.