MELLÉKHATÁS /B.C./

Chapter Fifteen

/az a bizonyos tulajdon/

Kilenc óra felé járhat az idő, ahogyan belépek a lakásomba Chrissel a hátam mögött. Az egész kocsi út alatt rideg csend volt köztünk, nem volt hajlandó beszélgetni velem, ezzel még inkább azt éreztetve, hogy csak púp vagyok a hátán. Cipőmet levéve nagyot sóhajtva fordulok a srác felé, aki a konyhába sétálva éppen vizet tölt magának.

– Nem is fogsz beszélgetni velem? – teszem fel a kérdést halkan, hangomban pedig intenzíven cseng a bizonytalanság.

Fekete tincsei közé túrva összeráncolt szemöldökkel pillant le rám, miközben poharába kortyol. – Nem említettem ilyet, csak azt nem értem, hogy miért nem kellett szólnod.

– Azt gondoltam jó lesz! – érvelek, de őt ez nem nagyon hatja meg. – Úgy volt megünnepeljük, hogy még is felvettek az egyetemre, így...

Szavamba vágva nevet fel erőltetetten. – Látod, ezt is Felixtől tudom. – tárja szét a karját. – Nem tudom mit tettem, hogy nem bízol meg bennem. – rázza meg a fejét.

– De bízom benned! – nyílnak nagyra szemeim és közelebb lépek hozzá. Tekintetén látom, hogy nem hiszi el, amit mondok neki. Egy ideig állja pillantásom, majd lemondóan leteszi a poharat és a sütőm digitális órájára pillantva megköszörüli a torkát.

– Szerintem én most megyek.

A kétségbeesés úrrá lesz rajtam és fejemet felkapva hevesen megrázom azt. Nem akarom, hogy elmenjen innen. Szükségem van a társaságára, hiába kellett bennem most csalódnia, ismét. Pánikszerűen lépek hozzá még közelebb, azonban ő érdektelen pislogással néz szemeimbe. Nagyot nyelek semmitmondó tekintete láttán és érzem, hogy összeszorul a torkom.

– Ne hagyj itt, könyörgöm! – csuklik el a hangom, azonban hiába. Szemein látom, hogy őrlődik magában, de végül engem kikerülve elindul a folyosómon. – Kérlek szépen, ne hagyj magamra! – sírok fel. A könnyek vadul kezdik felszántani az arcom számos területét, amit vadul megdörzsölök a tenyeremmel. Feladva ülök le a kanapémra, miközben kezeimbe temetem az arcomat, megtámaszkodva a térdeimen. Ezt is elrontottam, Christ is elüldöztem magam mellől. Neki is csalódást okoztam, most pedig teljesen jogos, hogy látni sem akar.

Elönt a félelem érzése. Ha Christ is elveszítem, teljesen egyedül maradok. Ő az, aki folyamatosan az érdekeimet nézi és támogat, nem beszélve arról, hogy oda figyel rám. Én pedig hálátlanul csak a problémát okozom számára, folyamatosan. Durván rázom meg a fejemet szipogásom közepette, amikor érzem, hogy besüpped mellettem a kanapé. A szívem kihagy egy ütemet és nagyokat pislogva fordítom a srác felé a fejem, akinek rideg arcán megjelenik egy aprócska mosoly. Még halványnak sem mondanám, de arra pont elég, hogy tudjam, nem hagy egyedül. Ő nem.

Szavak nélkül húz mellkasára, miközben átveti lábaimat az egyik térdén. Érintésétől bőröm szinte felgyullad, ahogy forró ujjbegyeivel végig simít térdeimen és karomon. Fekete pulcsijába temetve arcom elnyel markáns parfümjének fűszeres illata. Annyira jól esik közelsége és a meleg, amit áraszt magából.

– Megígéred nekem, hogy többet nem mész Chamyval sehova? – teszi fel a kérdést közvetlen a fülem mellett suttogva, amire nagyot nyelve nézek fel szemeibe. Ujjaival lassan tűr el egy, nedves arcomra ragadt tincsemet a fülem mögé, miközben ráérősen fürkészi az arcom. – Nem akarom, hogy többet ilyeneknek tegyen ki téged. Teljesen egyértelmű, hogy nincs rád jó hatással. – rázza meg a fejét, kimért hangsúlyának pedig lehetetlen lenne ellentmondani.

Habozva, de bólintok. Nem akarok hinni neki, de lehet igaza van. Jól éreztem magam Chamyvel, végre sikerült elengednem valakivel a problémáimat, aki nem Chris, de lehet ez sem volt igaz. Lehet a fiú látja jól, és ez az egész túl szép, hogy igaz legyen.