MELLÉKHATÁS /B.C./

Episode Eight

/hiányzol/

Remegő gyomorral kelek reggel, javában az ébresztőm előtt. A telefonomat a kezembe véve nézem meg az időt, ami éppen akkor lépi át a hajnali négyet. Hét órakor kéne kelnem, de így már arra a három órára úgy érzem képtelen lennék visszaaludni. Egyszerűen nem bírom nyugodtan lehajtani a fejem abban a tudatban, hogy ma vizsgázom. Ma dől el minden a jövőmmel és a tanulmányaimmal kapcsolatban. Nagyot nyelve fordulok át az oldalamra és szorosan lehunyom szemeimet. Barackos illatú párnámba kapaszkodom és reménykedem, hogy hátha sikerül a negatív gondolatok mellett valami álmosítóra is szert tenni.

Felix valószínűleg alszik, így őt sem tervezem zaklatni. Pedig legszívesebben neki panaszolnám el a gondjaim. A tegnapi látogatásom mindkettőnknek jót tett. Három nap után tagadhatatlan mennyire vágytam az ölelésére. Elmosolyodom a fiú gondolatától és melegség járja át a testem. Mégis egy keserű érzés söpör végig mindezen. Chan nézése és az, hogy felfigyel a problémákra Felixszel kapcsolatban, aggasztani kezd. Az fáj a legjobban, hogy mindenben igaza van.

Hiányzik, hogy beszélgessek vele. Az elmúlt időben olyan közel kerültem hozzá, amit nem gondoltam volna, főleg a történtek után.

Tökéletesen emlékszem arra az éjszakára.

Február volt. Mindenki azzal volt elfoglalva ki issza a legtöbb alkoholt, nem pedig azzal, hogy elhagyom Koreát, hátrahagyva az összes embert, aki valaha nekem fontos volt. Nem tettem róla megjegyzést, hagytam, hogy mindenki jó érezze magát és igyekeztem tettetni, hogy nem az összeomlás szélén állok. Nem akartam inni, hiszen tudtam, hogy abból semmi jó nem sülne ki és kiborulnék érzelmileg. Így inkább elvonultam a teraszra, egyedül voltam egy ideig, aztán Chan is csatlakozott hozzám.

Mai napig emlékszem a szavaira. – Most komolyan sírni akarsz a saját bulidon? Ne legyél már szánalmas! Már akkor is volt egy stílusa, piszkálódására pedig nem reagáltam, amire elkezdett komolyan beszélgetni velem. Rosszul esett, hogy Felix akkor is inkább a barátait választotta ahelyett, hogy mellettem töltötte volna az estét. Ezt meg is említettem Channek, ő pedig teljesen ki volt akadva. Szólni akart neki, de én nem engedtem. Úgy voltam vele, hogy ez a kettőnk dolga és ha már ő is józan, inkább menjen igyon valamit, mintsem üljön kint velem a hideg teraszon.

Azonban ő maradt. Talán egy órán keresztül beszélgethettünk, amikor fogalmam sincs hogyan, de elcsattant köztünk az első csók. Nem volt érzelmes, egy lopott, gyors találkozása volt ajkainknak, amit Chan kezdeményezett. Akkor tettem meg a hibát, miszerint viszonoztam azt. Élveztem a tőle kapott figyelmet, amit Felixtől nem kaptam meg. Egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy én ezzel mekkora bűnt is követek el. Csak ő számított, az apró, mégis szenvedélyes érintései, amikből addig a pillanatig nem is volt részem. Felixszel akkoriban még nem jutottunk el arra a bizonyos szintre, hiszen türelmes volt hozzám és nem akart erőltetni semmit.

Chanben azonban izgalmat fedeztem fel és kíváncsivá tett. Emlékszem ráfordította a kulcsot a terasz ajtóra, hogy senki se tudjon kijönni, és a hintaágyban, az ölében ülve magáévá tett. Vigyázott rám és ügyelt arra, hogy minden percét élvezzem. Elvette tőlem a féltve őrzöttemet, amit Felixnek tartogattam akkor már hónapok óta.

Kipattannak a szemeim az emlékek hatására. Ajkamba harapva fojtom vissza sóhajom, ahogy hátra rántom a csípőm. Nem szabad Chanre gondoljak! Az már egy féltve őrzött, lezárt fejezet.

< - >

Ideges vagyok, a hányinger kerülget és szerintem ennél fehérebb sosem voltam. A tükörképemmel farkasszemet nézve egyszerűen elgondolkozom van e elég merszem elmenni és megírni ezt az egészet. Nem késő még megfutamodnom. Vagy mégis?