MELLÉKHATÁS /B.C./

Chapter Thirteen

/ragaszkodom/

Még mindig alig hiszem el, fel sem bírom fogni azt, ami körülöttem történik. A fülemben dübörgő vér szinte minden külső hatást elnyom, egyedül Felix tompa hangját tudom kivenni ebben a nagy zűrzavarban. A gondolataim tombolnak az érzelmeimmel együtt. Úgy érzem, mintha kiszakítottak volna egy darabot a lelkemből, amit előtte jól összetapostak.

– Hallasz, életem? – simít végig az arcomon, én pedig szipogva bólintok egyet válaszként. – Hozok neked vizet, nem kell mondanod senkinek se semmit, rendben? – ismét bólintok jelezve, hogy megértettem.

Óvatosan nézek szét magam körül, a rengeteg aggódó szempár láttán pedig nagy levegővel nyelem vissza feltörekvő könnyeimet. Az egész banda egymást kérdezgeti arról, hogy mi történt velem, azonban senki nem tud választ adni a másiknak, ami miatt kellőképpen böki a csőrüket a kíváncsiság. Chamy kezeivel mutatja, hogy menjenek a dolgukra, azonban ők nem hajlandóak megmozdulni.

– Szerintem mindenki elfoglalt a mai napon, ne kelljen veszekednem! – rivall rájuk Chan ellentmondást nem tűrően. Összerezzenek felemelt hangját hallva, amire csitítva guggol le elém és térdeimre simítja kezét. Feldagadt szemeimmel lassan pislogok barnáiba, amelyek rosszállóan méregetnek. – Haza viszlek, okés?

Megcsóválom a fejem. – Még Felix..

– Mit mondtam Felixrol? – fogása a térdemen erősebbé válik. Néma sóhajjal nézek rá, majd a székben hátra dőlve kitör belőlem ismét a mélyről jövő sírás. Tenyereimbe temetett arccal bőgök fel, Chan pedig magához ölelve próbál csendre bírni. – Yas, kérlek szépen figyelj rám!

Nem teszem meg, amit mond. Pulcsijába bújtatott vállait szorongatva temetem arcomat mellkasába, nem törődve semmivel sem. Ez volt az álmom, hogy bekerüljek az egyetemre és végre bebizonyíthassam mindenkinek, hogy képes vagyok rá. De nem, mégsem sikerült.

– Nem kell fáradnod Chan, hazaviszem. – Felixre pillantva Chan válla fölött még inkább megszakad a szívem. Aggódó tekintetét látva, ahogyan segíteni próbál és igyekezik feltör bennem a bűntudat.

– Haver, tényleg én..

Ahogy elhúzódom Chantől, azonnal Felix mellett találom magam. – Az én barátnőm, Chan. Tudok vele bánni. – határozott hangja hallatán csak mellkasára simítom a kezem. Nem merek a másik fiúra nézni, el sem tudom képzelni mit gondolhat most.

A barátom kezét fogva sétálunk ki az épületből, egyenesen a parkolóban álló autójához. Kinyitja nekem az ajtót, azonban mielőtt beszállhatnék maga felé fordít és kisimítja könnyáztatta arcomra tagadt hajszálaimat. Nem mond semmit, csak egy apró csókot nyom ajkaimra, amit habozva, de viszonzok. Hiába szeretnék, nem érzek komfortot a karjai között. Csak Chanre vagyok képes gondolni, akinek illata még mindig az orromban ég.

– Biztos lehet fellebbezni, kérvényt benyújtani vagy ilyesmi. – veti fel ötleteit, miközben kitolat a parkolóból. – Nem dőlt össze minden, most pár napba telik majd, hogy lenyugodj, aztán újra ésszerűen tudsz gondolkodni.

Felprüszkölök és keserű mosolyra húzom ajkaimat, amik sírásra görbülnek le. – Nem tudod Felix, hogy mennyit jelentett ez nekem!

– De, de tudom. – simítja térdemre a kezét. – Képes leszel túl jutni ezen, azt is tudom.

Egyáltalán nem erre van szükségem, hallom a szavait, de nem akarom azokat megérteni. Zaklatott vagyok és dühös, igazságtalannak érzem ezt az egészet. Miért pont én?

Senkivel nem szeretnék most időt tölteni. Minden vágyam most, hogy Felix kitegyen a háztömb előtt, majd elhajtson. Egyedül akarok lenni, csak én és az a rengeteg gondolat a fejemben, ami nem képes nyugton hagyni. Ezt a barátom látja is rajtam, hiszen tizenöt csendes perc után megáll az otthonom előtt és csak egy puszira hajol oda hozzám. Nem kérdez és nem is mond semmi arra következtethetőt, hogy ő fel szeretne jönni velem. Emiatt hálás vagyok és melegség jár át. Legalább most figyel rám.