MELLÉKHATÁS /B.C./

Chapter Fourteen

/jogos-nem jogos/

Alig bírok letolni egy falatot is a torkomon. A szüleim meginvitáltak egy ebédre, hiszen már napok óta nem vettem fel nekik a telefont, így kénytelen voltam elfogadni a meghívást. Fehér csipkés, testemre simuló ruhámban feszengve ülök az asztalnál, anya és apa beszélgetését hallgatva. Hirtelen csend telepedik az asztalunkra, amire lassan emelem fel a fejem. Elérkezett a halál órája. Most vége mindennek, eddig nem kerültek szóba a tanulmányaim, azonban apa nézéséből azonnal rájövök mi következik.

– Szóltak az egyetemtől, miszerint a regisztráció alatt összekeverték az e-mail címeket. – mondata hallatán megáll bennem az ütő. A vér is megfagy az ereimben, ahogyan családfőm szemeibe nézve meglátom a halvány mosolyát. – Felvettek, Yasmine.

A döbbentség hatására kénytelen vagyok elnevetni magam. Szám elé kapom a kezem és hitetlenkedve kezdem a fejemet csóválni. Ez csak valami álom. Szeptembertől egyetemista leszek!

– Ennyire ne örülj, még mindig elfogadhatatlan, hogy nem értél el olyan eredményt, hogy azt ne lehessen összetéveszteni. – motyogja anya, azonban meg sem hallom őt.

– De ez már biztos? – dadogom elképedve, apa helyeslése pedig csak hab a tortán. A szívem ki akar ugrani a helyéről, még levegőt venni is elfelejtek. Nagyot nyelve, mosolyomat visszafojtva bólintok egy hatalmasat, majd elnézést kérve elsietek az étterem mosdójába. A kontaktok közül kikeresem Chamy telefonszámát és csörgetni kezdem, ő pedig a negyedik kicsengés után fogadja a hívást. – Találd ki kit vettek fel mégis az egyetemre! – nevetem el magam a mosdó csempéjének dőlve.

Felhőkölés hangzik a vonal túl oldaláról. – Ez komoly? – visít fel olyannyira, hogy szerintem megsüketültem a fél fülemre. — De ez komoly? – teszi fel a kérdést ismét.

– Igen, a lehető legkomolyabb! – nevetek fel. Régen hallottam a saját nevetésemet ilyen felszabadultan, problémáktól függetlenül. Egy hatalmas kő esett le a vállamról ezzel a hírrel, szerintem az elmúlt időben nem voltam ennyire boldog, mint most. A tükörbe nézve magamat is meglepem a felvirult arcommal, csillogó szemeimmel és széles mosolyra húzott meggyvörös ajkaimmal. Mintha teljesen más személy nézne vissza rám.

Chamy hangja terel vissza a valóságba. – Akkor ezt bizony meg kell ünnepelni! – buzdul fel.

– Megünnepelni? – kérdezek vissza megszeppenve.

– Igen, megünnepelni! Ismerek egy kurva jó helyet a közelben, ma felmegyek hozzád hétre, addigra legyél kész, aztán elnézünk. – vázolja fel az ötletét, amire habozok a válasz adással. Nem tudom mennyire lenne jó ötlet. Sosem voltam még szórakozó helyen, egyedül a szüleim gála ünnepségein vettem részt. Azon kívül sehol nem voltam, nem buliztam úgy, mint a velem egykorúak. – Hallgatás beleegyezés, hétkor tali, puszillak!

Mielőtt bármit is ellenkezni tudnék, bontja a vonalat. Mintha tudná, hogy úgy is csak tiltakoznék. Szemeimet megforgatva mélyesztem telefonomat a kis fehér kézitáskámba, majd kisétálok a mosdóból vissza egyenesen az asztalunkhoz. A hangulat nem változott azóta, anya és apa tárgyal egymással, csak egymásra figyelve. Végülis, mint mindig. Éppen leülnék a székemre, amikor váratlanul a csengőhangom szólal meg. Apa egy rosszálló pillantással illet, amire elnézést kérve halászom elő a készüléket, majd az étterem terasza felé indulva fogadom az egyébként Felixtől bejövő hívást. Magamat is meglepem, hogy nem is gondoltam át a beszélgetést vele kapcsolatban, miszerint megéri-e vagy sem.

– Szia, szívem! – köszönt kedvesen, ismerősen csengő mély hangja hallatán pedig szomorú mosoly rajzolódik arcomra. – Borzalmasan rég beszéltünk aztán már fizikai fájdalomként fogtam fel a hiányod! – prüszköl nyűgösen.