Eternal love ❤️‍🔥🔞 (1. Rész)

6. Hosszú éjszaka

Aiden minden bátorságát összeszedve kérdezte meg a lánytól, hogy van e kedve beszélgetni, hiszen gyanította, a válasz úgyis nem lesz a történtek után. Audrey arca döbbent volt, aztán ismét elpirult. Nagyon jól állt neki.
- Hosszú még az éjszaka. - mosolygott maga elé, de nem nézett a férfi szemébe.
Aiden majd kiugrott a bőréből, szíve olyan hangosan zakatolt, hogy attól félt, a lány is meghallja.
- Akkor viszont jobb lesz, ha elmegyünk a szobámból. Valami semleges helyre. - javasolta Aiden. Ha tovább maradnak kettesben a hálószobában, nem tudja meddig képes uralkodni magán. Eddig is csak össze szorított állkapoccsal és apró lélegzetvételekkel bírta ki, hogy ne tegye a magáévá Audreyt.
- Igen, az jó lenne. - mondta a lány - Esetleg valami gyorskajázó? - kérdezte - Még nem vacsoráztam... - tette hozzá zavartan.
Oh, persze te barom! - eszmélt fel Aiden. Hiszen ő emberként él még! Teljesen más a napirendje, mint neki.
- Mit szeretnél enni? - kérdezte tőle
- Szereted a kínait? - mosolygott a lány - Reggel pont mondtam is a tesómnak, hogy azt kívánok enni.
- Szeretem. - mosolygott Aiden is - Elviszlek. A kocsim a garázsban áll. - intett a kezével az ajtó felé.
Audrey kilépett a szobából a hosszú, szobrokkal díszített folyosóra. A végén elindult lefelé a lépcsőn, ami a kör alakú hallba vezetett; onnan 12 boltív kínálkozott; mind máshová vezet, de a lány éppen a megfelelőn ment keresztül.
- Jártál már itt korábban is? - kérdezte tőle
- Itt? - nevetett fel Audrey - Neeem. Én nagyon másfajta helyeken jártam eddig.
- Mégis tudtad az utat. - húzta össze a szemöldökét.
- Megérzés - vonta meg a vállát majd megállt a garázsban, ahol több autó is sorakozott. Aiden a kulcsosszekrényhez lépett és leakasztotta a Lamborghini Centenario kulcsát, majd kinyitotta. A lány megdöbbenve nézte, ahogy az ajtók maguktól felnyíltak.
- Nem lesz ez egy kicsit túlzás a kínai negyedbe?
- Szeretem a szép autókat. - vonta meg a vállát a férfi
- Azt látom! - nézett körbe a garázsban Audrey, ahol tucatnyi sportkocsi sorakozott.
- Indulhatunk? - kérdezte Aiden és segített beszállni Audreynak a kocsiba. Amikor egymáshoz értek, ismét különös bizsergés futott végig a testén. Gyorsan rácsukta az ajtót és beült ő is vezetni.

Az úton nem sokat szóltak egymáshoz, mert Audrey rettentő feszültnek látta a férfit. Görcsösen markolta a kormányt és meredten az utat nézte, amíg el nem érték a kínai negyedet, ahol lelassított.
- Tudsz valami jó helyet? - kérdezte
- Oh, igen. A White Panda. Mindig onnan rendelünk, de helyben is lehet fogyasztani. - mondta Audrey - A következő sarkon balra, és ott lesz jobbkéz felől a bejárata.
Amikor megérkeztek Aiden így szólt:
- A cuccodat a kocsiban hagyhatod. Ha megengeded, hazavinnélek vacsora után.
- Rendben. Köszönöm. - mosolygott Audrey.

-Ha neked is jó, akkor rendelnék mindkettőnknek. - vigyorgott a lány az asztalnál.
- Rendben van. Lepj meg! - vigyorgott vissza Aiden is. Remek választás volt ez az étterem; sokan voltak és intenzív fűszeres illat terjengett a konyhából, így nem volt olyan koncentrált a lány illata, kicsit lazíthatott. A pincér már ismerte Audreyt, aki "a szokásos"-at rendelte tőle.
- Italt mit hozhatok? - kérdezte
- Gondolom, alkoholt nem szolgálnak fel? - kérdezte Aiden
- Nem, uram. - válaszolta a pincér
- Én egy jegesteát kérek. - mondta Audrey
- Legyen kettő! - intett Aiden.
A pincér felírta, majd sarkon fordult. A kicsi asztal két végén ültek, mikor a lány térde hozzáért az övéhez.
- Bocsi! - mosolygott - Ezt az asztalt nem hozzád méretezték.
- Valóban nem. - nevetett a férfi, aki úgy érezte ott magát, mint egy elefánt a porcelánboltban. Az asztal valóban kicsi volt, alig fért leülni hozzá, de azt, hogy Audrey hozzáért, cseppet sem bánta.
A pincér meghozta a teákat és 2 darab tavaszi tekercset előételnek. A lány azonnal az étel után nyúlt és beleharapott.
- Mmmm... - dünnyögte az első falat után - Bocsi, de már nagyon éhes voltam. - mosolygott, miközben egy szalvétával megtörölte a szája szélét. Aiden abszolút nem volt éhes, hiszen alkonyat előtt reggelizett, de elvette a másik tekercset és megette.
- Szóval van egy testvéred? - kérdezte
- Igen. Egy fiatalabb lány. A kis húgom Lena. Ő orvos. - hadarta Audrey, miközben elvitték a tányérokat előlük. - És neked?
- Nincs, bár a fiúkkal úgy élünk együtt, mintha testvérek lennénk. - válaszolta Aiden, és a valóságban tényleg olyanok voltak, a harcostársi eskü összekovácsolta őket.
- Hányan?
- Négyen vagyunk.
- Négyen?! Abban a hatalmas házban? - csodálkozott Audrey
- Plusz a személyzet.
- Szólítsalak mostantól Lordomnak? - nevetett a lány
- Hívtak már úgy is... - mosolygott a férfi, miközben eszébe jutottak az 1910-es évek.
- A mi lakásunk egy cipősdoboz ahhoz képest. Sőt, valószínűleg a kocsid árán vagy 20 olyan lakást tudnál venni...
- Azért ne ess túlzásokba! - horkantott fel Aiden - A szüleitek biztosan mindent megadnak nektek.
- Nincsenek szüleink. - motyogta Audrey - Meghaltak. Még 15 voltam akkor. Nevelőotthonba kerültünk, de 3 év után eljöttünk. Munkát vállaltam, gondoskodtam a húgomról. Ő nagyon okos volt, így támogattam, hogy elvégezhesse az orvosit.
- Még ha így fel is áldoztad magad érte...
- Jajj, nem! - közben meghozták a főételeket; Kung Pao csirke és édes- savanyú sertés volt chow mein tésztával. - Melyiket kéred? - kérdezte a lány
- A sertést, ha neked is jó úgy.
- Persze. Mindkettőt imádom. - és maga elé húzta a csirkés tányért - Szóval, nem érzem magam áldozatnak, mivel más hozzátartozóm nincs, így kit is tennék boldoggá, ha nem őt?! - mondta, majd bekapott egy falat ételt.
- Mondjuk magadat? - válaszolta Aiden - Neked nem voltak álmaid?
- De igen. De összességében jól alakult. Hobbiból fotózgattam. Még az árvaházban kaptam egy ősrégi fényképezőgépet, azzal készítettem fekete-fehér portrékat a bentlakókról. Megtetszett a munkám egy újságírónak, mikor az épület felújításáról jöttek cikket írni. Na, nem adott rögtön munkát, de kaptam tőle némi pénzt, hogy vehessek egy újabb gépet. Munka mellett aztán rengeteg oktató videót megnéztem a szakma fortélyairól és szorgalmasan gyűjtöttem minden hónapban a megmaradt pénzt, hogy jobb fényképezőket vehessek. 3 éve fel is vettek a Daily Mail-hez fotósnak; szóval most elégedett vagyok.
- Büszke lehetsz magadra! - mondta Aiden és úgy is gondolta. De ha nincsenek elő hozzátartozóik, akkor, hogy lehetséges az, hogy vámpír. Érzi rajta, hogy hamarosan át fog változni. - Hány éves vagy?
- 25. - Na, tessék! Mostmár biztos, hogy ő is vámpír, de vajon tud e róla? - És te?
- Kicsivel idősebb. - mosolygott Aiden, hiszen egy vámpír életkorát nehéz belőni. 1860-ban született, 85-ben átváltozott és azóta gyakorlatilag ugyanúgy néz ki, mivel a vámpírok nagyon lassan öregednek.
- Úgy mondod, mintha titkolnod kellene a korodat, pedig észvesztően nézel ki! - pirult el ismét a lány. Aiden farka erre nagyot rándult a gatyájában. Basszus, de jó, hogy nem üvegből van az asztal!
- Szóval, tetszem neked? - vigyorgott a lányra
- Mondd, néztél te már tükörbe?! - nevetett Audrey - Téged tuti, photoshopoltak! Itt is téged bámul az összes nő, sőt még a pasik is! - intett körbe a kezével az étteremben.
Aident ez pont nem érdekelte. Minden vámpír hasonló hatással van az emberekre, megbabonázzák őket a hangjukkal, illatukkal, külsejükkel.
- Engem csak te érdekelsz! - kacsintott a lányra
- Nem értem, miért... - fújtatott Audrey és a haját kezdte el babrálni.
- Vonzódom hozzád. - vallotta be őszintén a férfi, bár ez jóval több volt annál.
- Desszertet hozhatok? - kérdezte a pincér miközben elvitte a tányérjaikat. Audrey a füle tövéig elvörösödött és csak ingatta a fejét.
- Csak a számlát kérjük. - mondta a vámpír. Aiden egészen más desszertre vágyott...