Elraboltad a szívem! Taehyung ff. Befejezett

8. Fejezet

Hyori POV

Miután rendbe szedtem magam úgy gondoltam felhívom Jungkookot, hogy találkozzunk. Hiányzott a társaság. Nem akartam egyedül lenni. De ekkor realizáltam, hogy a telefonomat rohadtul az ágyamon hagytam otthon, így egy nyűgös sóhaj kieresztés után úgy döntöttem, hazafelé indulok.

Mikor felkeltem a padról, amin ültem egy megmagyarázhatatlan érzés uralta el a testem. Remegni kezdtem. Ijedten körbe néztem, hiszen figyelmet éreztem magamon. Úgy hittem valaki néz és nem jó szemekkel. Korom sötét volt, egy lámpa világított mindössze az utcában az áramspórolás miatt. Nagyot nyelve kezdtem hátrálni.

-V-Van itt valaki? -kérdeztem dadogva, miközben magam felé húztam a kezeimet önvédelem céljából, felkészülve a legrosszabbra. Hirtelen ágreccsenést hallottam magam mögött, mire egy sikoly hagyta el a szám és azonnal 180 fokos fordulatot vetettem, de ott nem volt senki. -Ki van ott és miért akar bántani? Miért engem? Én csak megakarok végre gyógyulni! -zokogtam fel, mire térdeimre borulva sírtam tovább. Hallottam, ahogy valaki lépkedni kezd felém, de én rá sem nézve bömböltem tovább. -Nem akarok szenvedni, nem akarok elveszni, nem akarom újra átélni mindezt, kérlek! Ne bánts! Könyörgöm ne érj hozzám! Én nem akarom ezt! -uralt el a pánik, amitől a levegővételem is szaporább lett és a látásom is kezdett elhomályosulni a sok könny és stressz miatt. Csak arra emlékszem, ahogy az idegen elém áll, leguggol, majd azt suttogja:

"Szeretlek Hyori! Hamarosan eljövök érted!"

...

Szörnyű fejfájással ébredtem fel. Nyöszörögve nyújtózkodtam egy nagyot, egy ásítás hagyta el a szám, majd végig gondoltam a mai rémálmomat, amitől fura érzetem támadt. A takaró alá néztem, mire megláttam a sebes térdeimet.

-Ez nem álom volt! -suttogtam magam elé ijedten, mire hirtelen valaki kinyitotta az ajtómat.

-Jó reggelt! Hát fent vagy? -mosolyodott el aranyosan, majd leült mellém.

-Jungkook, mégis mit keresel itt? És mi történt tegnap? -fogtam a fejem, ami még mindig lüktetett a fájdalomtól, mire a fiókomból ki vett egy gyógyszert, majd az ágyam mellett lévő flakont nyújtotta, hogy vegyem be a tablettát.

-Kimentél sétálni és elájultál. Még jó, hogy nem voltál messze. Nagyon megijedtem. -magyarázta, amit értetlenül hallgattam. -Nem emlékszel semmire?- kérdezte, mire rázni kezdtem a fejem. Csak az a mondat járt körbe körbe a fejemben, amit az eszmélet vesztésem előtt hallottam.

Ki volt az?

-Miért sebesek a térdeim? -kérdeztem elhalt hangon.

-Szilánkba térdeltél. Megpróbáltam megápolni nagyjából, de úgy gondoltam nem teszek rá tapaszt, hogy tudjon szellőzni. -vakarta meg a fejét kínosan, mire halványan elmosolyodtam rá.

-Köszönöm Jungkook! -hálálkodtam, majd felültem.

-Miért mentél egyedül sétálni?

-Doyunnal összekaptam kicsit. Nem akartam otthon lenni. Azt hittem nálam volt a telefon. Felakartalak hívni de nem tudtalak. Sajnálom! -meséltem el mindent, majd átölelt.

-Szeretlek Hyori! Kérlek ne tűnj el többé! -szipogta a nyakamba, mire simogatni kezdtem a hátát.

Hamarosan eljövök érted!

Ez járt a fejemben.

Ez játszódott le előttem nap mint nap. A történtek óta. Hiába kattogtam ki is lehet az illető. Nem ment.

Hiába reménykedtem, hogy ő volt az.

Féltem.

Egy hét telt el. Újabb hétfővel nézek szembe, újabb iskolahéttel. Jennie, Jisoo és immár Tzuyu, mindenhová együtt mennek. Tény, invitálnak, mégsem érzem magam jól a társaságukba.