A háborúk szülötte

Előszó

Az ütés felkészületlenül ért.
A pillanatnyi vakságot követően a fülem eszeveszett zúgásba kezdett, ami egészen elnyomta a felajzott tömeg örjöngését.
Arra az egyetlen szisszenésre mégis azonnal felfigyeltem. Magam elé képzeltem a herceg döbbent arcát. Tudtam, hogy ő is meglepődött.
Az orrom baromira fájt, mintha az ellenfelem beleágyazta volna a koponyámba. Ráadásul a számba belefolyt a vérem, ami eléggé összezavarta az érzékeim. Nem vagyok egy nyafogós kislány, de ez nem esett jól.
- Mi van szüzike? Beijedtél? - ingerelt a velem szemben álló hústorony méretű nő. Majd amikor nem válaszoltam egy undorító vigyor kíséretében a Medálom felé bökött az állával. Gondolom azt hitte, hogy az ütése miatt károsodott az agyam, és nem tudom értelmezni, amit mond. Tévedett.
Nagy nehezen megálltam, hogy ne gyűrjem vissza azt a rohadt Medált a pólóm alá, hiszen csak a figyelmemet akarta elterelni vele. Meg amúgy sem láthatja senki más, főleg nem a lelátókról. Lekaptam a szemüvegem az orrom helyén maradt csonkról, és elhajítottam. Miért nem vettem le? Most szerezhetek egy újat valahonnan, és még abban is szinte biztos voltam, hogy a szemembe jutott az apróbb szilánkokból.
Kiélesítettem az érzékeim, leginkább azért, hogy ne legyek félvak, és ezzel egyidőben félre is léptem, nehogy ledöntsenek a lábamról.
A hátam mögé néztem és láttam, hogy a nő (már ha annak nevezhető egyáltalán) úgy fújtat felém, mint egy megveszekedett bika. Eskü még a földet is rugdosta a lábával.
Engedélyeztem magamnak egy pillantást a herceg felé. Feszültnek tünt. A díszpáholy szélén állt, és a korlátot markolászta. A tekintetem az arcára tévedt. A száját szorosan egy vonallá préselte, a szemöldökét pedig összevonta. A szeme könyörgőn csillogott.
Dobogást hallottam, és ekkor döbbentem rá, hogy ismét hibáztam.
A rúgástól kissé szédülve értem földet, jó tíz méterrel arrébb.
Az egybegyültek felhördültek, majd a nevemet kezdték kántálni.
- Értem rajongjatok, ne érte! - ordította a nő.
Próbáltam kirázni a szememből a piros pontokat. Több-kevesebb sikerrel. Az esés erejétől még mélyebbre fúródhattak a kicseszett szilánkok.
Ez így nem oké. Nagyon nem.
Az izmaimat pattanásig feszítve feltápászkodtam.
Eddig nem akartam azt tenni, ami most fog következni, mert nem méltó egy hercegnőhöz, főleg nem olyanhoz, aki a Háborúk Házából származik. Viszont mostmár az életem a tét, nem a becsületem. Az alakváltó pedig eddig sem fogta vissza magát. Most épp a tömeget nógatta, hogy az ő nevét kántálják az enyém helyett.
Feltámadt a szél, azért mert erőt gyűjtöttem a földből. A boszorkányok földenergiát használnak. Ez köztudott tény.
A szálló faleveleket követve a nő megfordult. A pupillája szinte olyannyira kitágult, hogy nem lehetett látni a szeme színét.
Felé emeltem a kezem, és éreztem, ahogy az energia egyenesen az ellenfelem felé árad. Néhány pillanat múlva, amikor a vére túlforrósodott, és szószerint megfőzte a szerveit, felrobbant. Ezzel szinte mindent beborítottak a maradványai. Természetesen engem is. Lesöpörtem a vállamról egy bőrdarabot, és a hajamból is kiszedtem párat. Ekkor figyeltem fel rá, hogy a tömeg hallgat. Nem volt törvénybeütköző, amit tettem, de senki sem helyeselte. Ez azonban a legkevésbé sem érdekelt.
Úgy ahogy voltam (véresen, mocskosan) a díszpáholyba teleportáltam egy portálvarázs segítségével. Lassan, megfontoltan elhelyezkedtem a herceg széke melletti ülőalkalmatosságra. Az egybegyültek sikítoztak.
- Szóval ezért mondtad, hogy képes vagy belülről kifelé haladva is megölni az ellenfeleidet - támaszkodott háttal a korlátnak a trónörökös, miközben mélyen a szemembe nézett.
Válaszul csak biccentettem, mire ő visszasétált a trónhoz, és leült rá. Kezét a combomra csúsztatta, az ujjait belevájta a lábamba.
- Elég! - sziszegtem, mire elkapta a mancsát.
Ekkor harsant fel a kürt hangja. Kezdetét vette egy újabb véres küzdelem. Rádöbbentem, hogy már egyáltalán nem érdekelnek a harcok. Mind ugyanolyan. Kiszámítható, ezáltal unalmas.
Ahelyett, hogy akár egyetlen pillantást vetettem volna a küzdőtérre, a pólóm alá gyűrtem a véressé vált Medálom. A herceg tekintete követte minden mozdulatomat, én pedig azon kezdtem gondolkozni, hogy hol süllyedtem ilyen mélyre. Elvégre az ellenséges ország, ellenséges hercegéért harcolok. Mondjuk az javít a helyzetemen, hogy se nem szabad akaratomból, se nem szerelemből teszem.
Ha megnyerem a viadalt a korona az anyámé lesz. A herceget valószínűleg megöleti velem. Az Birodalom pedig sínylődni fog az uralkodása alatt. Ez azonban már nem az én dolgom. Nem segíthetek rajtuk, hiszen én is csak egy báb vagyok a sok közül.