A háborúk szülötte

1. fejezet

Nagy levegőt vettem, majd elszántan besétáltam a királynő lakosztályába.
- Hívatott? - hajoltam meg, épp csak annyira, hogy ne legyek tiszteletlen.
A tőlem nyolc méterre ülő anyám arca kiköpött olyan volt, mint az enyém. Az egyetlen különbség kettőnk között a hajszínünk volt. Az enyém természetes fekete, a drága szülőmé azonban a legújabb lidmai trendeket követve szinte fehérre volt festve, és bele volt fonva bonyolult koronájába. Ezt egy borvörös alig takaró ruhával egészítette ki. Azt hitte, hogy a megjelenése ártatlanságot, és sebezhetőséget kölcsönöz neki. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Maga volt a megtesetesült vér és köd.
- Most kaptam meg a meghívót a delsi-viadalra - mondta figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. - Egy hét múlva veszi kezdetét. A többit tudod. Pakolj össze néhány dolgot. Még ma távozz! - színpadiasan sóhajtott egyet, a csuklóját pedig a homlokához emelte. - Még helyetted is nekem kell gondolkodnom. Miért nem tudsz semmit sem magadtól csinálni?! Örülök, hogy elmész. Legalább egy gonddal kevesebb lesz - mikor rám nézett és látta, hogy nem hatott meg, így folytatta. - Kifelé! Vagy nyertesként, vagy sehogy se lássalak ismét! Jelentkezz, amikor megnyerted!
Még egy meghajlás következett a részemről, majd anyám "Nem érsz semmit!" motyogása közben megkönnyebbülten elhagytam a szobát.
Egyáltalán nem vettem fel a szavait. Már régen megszoktam, hogy így kezel. Jobbat nem is várhatok tőle.
Amióta tíz éve kisajátított magának apámmal szemben, azóta mindig ehhez hasonlókat vág a fejemhez. Pedig ő akart megszerezni engem. Az ősi vérvonalra akarta rátenni a kezét, ami sikerült is neki, mivel itt vagyok, és kötelességem engedelmeskedni neki.
Régen még dacoltam vele, hiszen naiv voltam. Elhittem, hogy a szőke herceg kiment innen, és boldogan élünk, amíg..... De hamar rájöttem, hogy innen nem menekülhetek. Életben pedig csak úgy maradhatok, ha érzéketlenné válok. Az idő múltával egy érzelemmentes gyilkoló gép lett belőlem, aminek a távirányítója az anyja kezében van. Csakis erre voltam jó neki. Most pedig Dels trónjára fáj a foga. Így el kell mennem arra az átokverte viadalra, be kell neveznem, és persze meg is kell nyernem. Azért, hogy aztán anyám hozzámehessen a herceghez.
Utálom ezt. Viszont akkor az egy alkalommal, amikor ellentmondtam neki, túl sokat vesztettem ahhoz, hogy ezt ismét megtegyem.

}{}{}{}{}{}{}{}{}{}{}{}{}{}{}{}{

Éjszaka volt, és korom sötét. A mesterséges fény segítsége nélkül semmit sem láttam volna, hiszen csak akkor kezdtem el használni a képességeim. Így szerencsém volt, hogy elég könnyűre csinálták a fémszerkezetet ahhoz, hogy egy tizenkét éves is elbírja.
Lassan kinyitottam a szobám ajtaját, hiszen nem lehettem biztos benne, hogy nem strázsálnak előtte őrök, vagy épp az anyám, hogy ellenőrizze betartom-e a kijárási tilalmat. Apám soha nem korlátozott semmiben, sőt segített is az összes őrültségben, amit valaha kitaláltam. Aztán jött a másik szülőm, és egy apró kalitkába zárt, ahonnan nincs menekvés. Folyton azt éreztem, hogy figyelnek. Ez valószínűleg igaznak is bizonyult.
Emlékszem, hogy akkor este sikeresen elértem a cselédszobák folyosójára, ami szinte végtelen hosszú volt. Itt laktak az emberek. A természetfelettiek őket használták szolgának, rabszolgának. Háremeket alakítottak ki belőlük, és minden ocsmányságot megtettek velük, ami csak létezett.
Mit is mondott Abigail? Húsz.....Huszon....Kilenc! Huszonkilencedik! Igen!
A szobákat úgy számozták, mint az utcán a házakat. Vagyis a jobb oldali az első. Az a páratlan számok oldala, így csak azt számoltam.
Három...Öt...Hét...Kilenc...Tizenegy....
Hirtelen hangokat hallottam. Cipő dobogás is társult hozzá. A falhoz lapultam, de nem álltam meg, mert már akkor tudtam, hogy ha mozdulatlan maradok hamarabb elkapnak. Oldalazva haladtam tovább.
Tizenhárom...Tizenöt...Tizenhét...Tizenkilenc...
A lábak vészesen közeledtek hozzám. Az a valaki gyorsabb volt, mint én. Így hát próbáltam én is sietősebben haladni. A mesterséges fényt eloltottam, abban reménykedve, hogy nehezebben vesznek észre, és az illető még nem fordult be a sarkon.
Huszonegy...Huszonhárom...
Ismét kísérteties csend lett. Megálltam egy pillanatra hallgatózni, majd tovább haladtam.
Huszonöt...
- Pedig esküdni mertem volna, hogy fényt láttam! - szólalt meg valaki a frászt hozva rám.
- Ugyanmár, Tod! Hiszen tudod, hogy senki sem meri megszegni a szabályokat! - mondta egy másik hang.
Ketten vannak! - sikítottam gondolatban.
Huszonhét...
- Jó. Inkább menjünk innen! - ezt talán a Tod nevű mondta.
Huszonkilenc...
Megint felhangzott a cipő dobogás. Szerencsére most az ellenkező irányba. Vártam egy pillanatot, majd az ajtóhoz léptem. Normális esetben még egyszer leellenőritem volna a számolásom, de a történtek után nem vitt rá a lélek. Úgy voltam vele, hogy inkább megyek be rossz helyre, minthogy elkapjanak.
Olyan halkan kopogtam be, ahogy tudtam .
Minden válasz nélkül töltött másodperccel egyre jobban nőtt bennem a feszültség. Amikor végül kinyílt az ajtó már magamon kívül voltam. Remegtem, és próbáltam nem hisztérikusan felsírni. A bejáratban álló Abigailhez léptem. Szoros ölelésbe vontam.
- Olyan jó, hogy eljöttem! -suttogtam neki érzelmektől elfúlt hangon.
Ebben a kastényban, sőt ebben a Birodalomban ő az egyetlen barátom. Bár velem egy idős, mégis olyan, mintha az anyám lenne.
Válaszul megsimogatta a fejem tetejét. Olyan lágy volt az érintése..... Hirtelen megmarkolta a hajam, és hátra rántotta. Szörnyen megijedtem. Ez nem lehet igaz!
Anyám állt előttem! Elkaptak!
Pedig mennyit terveztem...
Sírva fakadtam a tehetetlenségtől. Nem törőltem le a könnyeimet, hátha anyám megsajnál. Viszont a lelkem mélyén tudtam, hogy felesleges erőfeszítés.
Könyörtelen büntetés vár rám. De ha engem ennyire....
- Hol van Abigail? -kérdeztem a hisztéria szélén állva.
Anyám mosolygott. Nem lágyan, ahogy várná az ember, hanem gúnyosan, leplezetlen dühvel. Még egyszer utoljára megsimogatta a hajam, ám most az érintése figyelmeztetést hordozott magában. Hátrált egy kicsit tőlem, majd oldalra lépett.
Sikítottam, amikor a látvány a szemem elé tárult, de ettől semmi sem lett jobb. Minden úgy maradt, ahogy előtte volt. A maguk undorító, hányingerkeltő és félelmetes valójában.
A család minden tagja a földön feküdt egy-egy vörös vértócsában, kivéve Abigailt. Aki egy székhez volt kötözve a szoba közepén. Lehugyta a szemét és magában motyogott.
- Fent a fák tetején lakok én.... - énekelte szinte öntudatlanul el-el csukló hangon.
Odaszaladtam hozzá. Anyám nem tartott vissza, csak nevetett. Abban a pillanatban mindennél jobban meggyűlöltem.
Térdre rogytam a lány előtt. A lámpás kiesett a kezemből, és csörömpölve gurult neki az egyik holtestnek. Azonban egy pillantást sem vesztegettem rá. Minden figyelmemmel Abire koncentráltam, akinek a szemmel láthatóan nagy fájdalmai voltak. Sokadik felszólításra sem nézett rám, bármivel is próbálkoztam csak folytatta a motyogást. Mérhetetlen dühvel anyám felé fordultam.
- Mit tettél vele? - a hangom kissé megbicsaklott, és ezt a nő is hallotta. Örömmel nyugtázta, hogy már irányíthatatlanná váltak az érzelmeim. Így kevésbé gondolkodom ésszerűen.
- Megmérgeztem. Alig pár perce van hátra, majd borzalmas kínok között fog meghalni - alig, hogy kimondta egy üvegcsét dobott felém. Még olyan sokkos állapotban is könnyedén elkaptam. Megforgattam a ujjaim között, és elolvastam a címkéjét.
- Ricin... - fogalmam sem volt róla, hogy az mi a szösz lehet.
- Felvilágosítalak! - mondta leereszkedően az anyám. - A Ricinus communis terméséből nyerhető ki. Megakadályozza az alapvető fehérjék előállítását, így szervi elégtelenségek lépnek fel. Persze felgyorsítottam kicsit.
Sikítani, rúgni, harapni, karmolni akartam, de sikerült visszafognom magam. Még ha nehezen is. Nem omolhatok össze, Abinek szüksége van rám.
- Hogyan menthetem meg? - emeltem fel a hangom. Anyám ezen rendesen meglepődött, és fel is háborodott.
- Sehogy! - kacagott. - Nincs ellenszer!
Éreztem az undorát, ami felém, vagy inkább a gyengeségem felé irányult. Talán az idő kiölte belőle az emberséget. Nekem pedig ezt kell elviselnem.
Nem akarok báb lenni, amit úgy rángatnak, ahogy kedvük van. Harcolni fogok ellene. Nem... Van ennél egyszerűbb megoldás is....
Hirtelen ötlettől vezérelve lekaptam az üvegcse tetejét, és mielőtt anyám bármit is tehetett volna, a számba öntöttem a tartalmát.
Szinte azonnal öklendezni kezdtem. Mintha homokot ettem volna. Arra számítottam, hogy folyékony lesz, de por állagú volt. Köhögő rohamot kaptam. A ricin fele kirepült a levegőbe, a maradékot próbáltam lenyelni.
- Ostoba leány! - kiálltotta nevetve a szülőm. A ruhaujját a szája elé kapta, és ott is tartotta. - Elég lett volna csak beleszagolnod!
Felé dobtam az üveget, de egy egyszerű mozdulattal megállította a levegőben. Francos varázserő.
- Soha nem fogsz irányítani! - suttogtam kiszáradt, fájó torokkal, de kézzelfogható gyűlölettel.
- Nem azért küzdöttem érted, hogy még azelőtt meghalj, hogy hasznodat venném. A meggondolatlan lépésedért viszont büntetést érdemelsz!
- Elég büntetés vagy nekem te! - válaszoltam letörten.
Anyám ismét elmosolyodott. Láttam a szemén, mert a keze még mindig az arca előtt volt.
- Csak ne feledd el, hogy kinek tartozol engedelmességgel, és hűséggel! - túl nyugodt hangon szólalt meg, majd megrántotta az uszályát és egy portálvarázs segítségével távozott a szobából.
Az utolsó cseppnyi erőmet összeszedve Abigailhez másztam. Elvágtam a kötelékeit a csizmámba rejtett apró bicskával. Ő azonban meg sem mozdult. Az orra elé tartottam az ujjaim, és kétségbeesve vettem tudomásul, hogy nem lélegzik. Mivel az újraélesztéshez nem értettem, a méreg ellenszerét nem ismertem ( egy pillanatig sem hittem, hogy nincs), varázsolni pedig még nem tanultam meg eléggé. Nem segíthettem rajta!
Tehetetlenségemben az öklömet a halántékomhoz csapkodva sikítottam, már amennyire tropárament torkom engedte.
Felelősnek éreztem magam a haláláért. Ha nem jöttem volna ide....
- Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom... - zokogtam eszeveszetten, és olyan erősen öleltem magamhoz Abit, ahogy csak tudtam.
Az őrök berontottak a szobába, kirángatták a kezemből a lány élettelen testét. Hiába küzdöttem ellenük, nem voltam elég erős. A karomnál fogva próbáltak egy helyben tartani. Rúgtam, kapálóztam és sikítoztam, de egyik sem segített rajtam.
Azt nem tudom, hogy a méreg vagy a hirtelen mozdulatok miatt, de előre bukott a fejem, és lehánytam a ruhám, valamint az őrök cipőjét. Azonnal elengedtek, én pedig négykézláb a ragacsos tócsába estem. Hallottam, hogy valaki öklendezni kezdkezdett mellettem, majd kiszaladt az ajtón. Nem foglalkoztam vele, mert a kettős látással küzdöttem. A fejem fájt, a szemem majdnem kiesett a helyéről. Annyira túl volt hajtva a szervezetem, hogy egy-egy pillanatra elvesztettem az eszméletem.
Koncentráltam. Csak a légzésemre figyeltem. Nem engedtem, hogy felgyorsuljon. Azonban ez vajmi keveset segített. Még egyszer Abigail testére néztem, majd minden erőm elhagyott, és összecsuklottam.
A következő emlékem szerint egy asztalnak dőlve ébredtem. Nehezen ugyan, de felemeltem a fejem, és körbe néztem. A királyi ebédlőben voltam.... Anyám pedig felettem állt.
- Ideje volt már,hogy felébredj! - mondta fölényes hangon. - Van számodra egy meglepetésem.
Ezek szerint nem haltam meg.
- Most pedig állj fel, amíg szépen kérem!
Belső küzdelmek árán, de végül sikerült feltérdelnem. Még mindig a mocskos ruha volt rajtam. Kissé felkavarodott a gyomrom, viszont próbáltam visszatartani a hányingerem.
Felemeltem a kezem, hogy kisöpörjem az arcomból a hajam, amikor megláttam a rászáradt ételmaradékokat, inkább letettem róla.
Feltápászkodtam, a szoknyám hátuljába megtöröltem a kézfejem, hogy legalább egy kevés kosz lejöjjön róla.
- Most elmondom mi lesz! - folytatta az anyám. - Szépen leteszed a kezed az asztalra, és meg ezzel az aranyoskával - húzott elő egy bárdra hasonlító tárgyat a háta mögül - megcsonkítom az egyik ujjadat.
Először nem is jutott el a tudatomig, hogy miről beszél. Csak bólogattam a berögzött módon. Amikor végül felfogtam, kikerekedett a szemem és hátrálni kezdtem.
- Ha nem akarod elveszíteni a kézfejed, akkor azonnal idejössz! - fenyegetett a nő a bárdot dobálva.
Mérlegeltem. Már gyerekként is ezt csináltam.
Ha odamegyek, akkor "csak" Az egyik ujjam kis részét vesztem el. Viszont ha most hátat fordítok, és kiszaladok az ebédlőből, akkor egy darabig eljuthatok. Ám a palotát nem fogom tudni elhagyni, az országot pedig pláne nem. Szóval úgy döntöttem, hogy félre rakom a méltóságom, és meghunyászkodom előtte.
Lehajtottam a fejem, a megadás jeleként. Anyám önelégültsége belengte a szobát.
A lehető leglassabban az asztalhoz sétáltam, de csak az időt húztam. Tudtam, hogy nem fog változtatni a döntésén.
- A kezed! - szólalt meg negédesen. Én meg összerezzentem. Ugyan nem csak a haragtól, mégis arra fogtam, mert nem akartam elhinni, hogy félnem kell az anyámtól a hiányosságai miatt.
Egy sóhaj kíséretében az asztalra helyeztem a kérdéses testrészt.
- Nem ezt! A balt akarom. Azt többet használod!
Kicseréltem hát, és minden létező módon elátkoztam a velem szemben álló nőt, közben pedig azt kívántam, bár tudnék átkot szórni a valóságban is.
- Kár ezekért a szép ujjacskákért! - gúnyolódott, miközben a gyűrűsujjam első harmadához nyomta a bárdot.
"Maradj nyugton!" - kántáltam magamban.
Nem volt könnyű egyhelyben állnom, és várnom a végső csapást. Főleg, hogy tehettem volna ellene. Igaz nem sokat, de legalább nem néztem volna végig tétlenül. Félre söpörtem a lázadó gondolatokat. Semmire sem mentem velük. Csak nagyobb büntetést kapnék, hiszen ha még apám is retteg tőle, akkor engem könnyedén félre lökhetne az útból.
A bárd lecsapott.....
Arra eszméltem fel, hogy fekete vér lepi el az asztalt. Magamhoz rántottam a karom, és sírni kezdtem. A fájdalom szépen, lassan áradt szét a testemben. Amikor pedig megláttam a hiányzó testrészem a sírásom öklendezésbe fult.
Anyám kacagásától kísérve a földre rogytam.