A háborúk szülötte

3. fejezet

Betuszkoltak egy uszályos, sárga szoknya borzadályba, és úgy kellett végig ülnöm a határvédők tárgyalását. Fogalmam sem volt, hogy mire fel cicomáztak ki. Amikor pedig tiltakozni akartam, annyi választ kaptam, hogy ez hercegi parancs.
Na elmegy a jó....
Mély lélegzet. Nyugalom.
- Egy súlytalan tollpihe vagyok - suttogtam olyan halkan, ahogy csak tudtam.
Azt gondoltam, erre senki sem figyelhetett fel. Tévedtem. Fodros és a herceg is furán nézett rám. Hülye vámpír hallás. Valószínűleg őrültnek gondolnak ezután.... De amúgy mit érdekel egyáltalán?
Nagyjából fél perccel ezelőtt mondta ki Chadeous a halálos ítéletet, közel egy órás tárgyalás után. Azt hittem, hogy gyorsan lecsapják a fejüket, majd mindenki megy a dolgára. Azonban nem történt semmi. Mozdulatlan maradt az összes jelenlévő. A legtöbben engem néztek, mintha várnának valamire.
A herceg megköszörülte a torkát.
- Flora kisasszony - a nevem hallatán felkaptam a fejem, és rá néztem -, végrehajtja az ítéletet?
Az erőltetett mosoly azonnal eltűnt az arcomról. Nekem kell megölni őket? A sértett bosszút állhat a bántalmazókon? Érdekes. Talán ez is valami törvény lehet.
Merev tagokkal felálltam. A mellettem strázsáló Eamon egy kardot nyújtott át. Egyszerűbb lett volna varázserővel felrobbantanom őket, de egyelőre nem akartam mindent elárulni magamról. Elvégre leendő ellenfelek is lehettek a nézők között. Így hát elvettem a fegyvert. Felemeltem a szoknyám szélét, és lelépdeltem a kis emelvényről. A két férfi gyűlölettel telve vizslatott. Az egyikük még vicsorogva rám is morgott. Rókaváltó. Lehet, hogy ravasz, de innen már nem szabadulhat ki.
- A vádlottak kívánnak élni az utolsó szó jogával? - kérdezte a herceg unott hangon. Valószínűleg már hozzászokott a halál látványához.
- Remélem te leszel az első, aki meghal azon az ostoba viadalon - mondta dühtől remegve a morgós.
Épphogy visszafogtam magam. Nagyon kicsin múlt, hogy nem szóltam neki vissza.
Tollpihe - emlékeztettem magam.
- Hiba volt - szólalt meg a másik túl nyugodtan.
Nem hatott meg. Csak megjátszotta magát, remélve, hogy megkegyelmeznek neki. Idegesség szaladt végig a testemen.
- De még mekkora - sziszegtem, és hagytam, a kezemet magától mozogni.
Két fej esett a márványpadlóra szinte azonos időben. A tömeg tapsolni kezdett. Lassan, illedelmesen, ahogy a beszédek után szoktak. Vajon azt is ugyanígy fogadták volna, ha engem ölnek meg?
A fejem zúgott. Eamon kivette a fegyvert a kezemből, majd a derekán lógó hüvelybe dugta. Én közben zsibbadtan álltam ott és néztem a földön heverő testeket, valamint az egyre növekvő vértócsákat. A látványukra jó tíz évvel azelőttre visszautaztam a múltba. Abigail...
Olyan szorosan zártam össze a szemem, ahogy csak tudtam. Valaki megérintette az alkarom. Nem volt erőm elhúzódni.
- Jól vagy? - kérdezte egy női hang.
- Nem az én hibám volt - motyogtam szinte önkívületben.
- Hát persze, hogy nem. Maguknak keresték a bajt. Nem lett volna szabad...
Kizártam a tudatomból Fodrost. Ő nem tudhatja. Nincs tisztában a mondanivalóm lényegével. A határvédők vajmi keveset számítottak. Abigail...
- ... a szobádba?
Felemeltem a fejem, és egy csokoládé barna szempár kereszttüzében találtam magam. Nagy valószínűség szerint kiolvasott valamit a tekintetemből, mert megismételte a kérdést.
- Megengeded, hogy felillanjak veled a szobádba? - tagolva ejtette a szavakat, mintha nem lenne biztos abban, hogy megértem a jelentésüket.
Abigail...
Megrándult egy izom az államon. Próbáltam visszafolytani a könnyeim, de tudtam, hogy a sűrű pislogásommal nem téveszthetem meg sem a herceget, sem Deirát, és igazából senki mást sem. Mégis hinnem kellett abban, hogy nem látták, ugyanis ügyelnem kellett a jó híremre.
- Vigyél innen. Kérlek! - mondtam, miközben a halott barátnőm gyermekkori arca jelent meg előttem.
Egy futó érintést éreztem a vállamon, majd a lakosztályomban is voltam. Én és Chadeous.
- Mi verte ki nálad ennyire a biztosítékot? - úgy beszélt, mint az összes fiatal, ez meglepett. Azt hittem, hogy egy karót nyelt férfi lesz. Kellemes csalódást okozott.
A kérdését követően hosszú ideig csend támadt. Nem voltam hajlandó tudomást venni a jelenlétéről. Rendet kellett tennem a fejemben, az ott léte azonban nem nyújtott segítséget ebben.
- Nem vagyok hajlandó rágondolni - motyogtam, inkább magamnak, mint neki.
- Értem - vakartam meg az állát. - Hogy akarsz harcolni a viadalon, ha ez ennyire kikészített?
A fém ujjvégemmel a kulcscsontomon kezdtem dobolni. A koppanások megnyugtattak.
- Nem emiatt van.
- Akkor....
Abigail...
- Nem számít! - emeltem fel a hangom.
- Bocsánat - lendítette fel Chadeous a kezeit a megadás jeleként.
Mély levegőt vettem.
- Tudom, hogy csak segíteni akar, de ezen nem tud - mutattam a fejemre, jelezve, hogy a baj ott van. - Holnapra jobban leszek.
Az orrnyergemet kezdtem masszírozni, így a szemüvegem fel-le járt.
Ismét egy perc néma csend következett. Ha nem láttam volna, hogy előttem áll, azt hittem volna, hogy elment.
- Ezek szerint nem jössz az Utolsó Vacsorára sem? - kérdezte. - Örömönre szolgálna, ha lennének ott ismerősök.
Az Utolsó Vacsora a viadalt megelőző étkezés volt. A neve valami emberi vallás kapcsán alakult ki, jelezve, hogy sok jelölt nem éri meg a másnapot.
- Nem tudom - válaszoltam szokásommal ellentétben őszintén.
- Hát jó. Talán jobb, ha megyek. Később még biztosan találkozunk - búcsúzott azokkal a szavakkal, amiket én használtam a gyakorlóteremből kiszaladva. Nem véletlen mondta így. Jelezni akarta, hogy azt a beszélgetés még nem zárult le.
Még egyszer reménykedve rám nézett, hátha marasztalom, majd egy sóhaj kíséretében eltűnt. A Medálom lüktetése azonnal abba maradt. Visszahűlt az eredeti állapotába, a szívem pedig összetört. Nem tudom miért, nem tudom hogyan, de ez a férfi hatással volt rám. Előtte sokkal nehezebb volt megjátszanom magam, így most elöntött a megkönnyebbülés. Leültem a földre, és arra gondoltam, hogy elég egy apró lépés ahhoz, hogy minden összedőljön körülöttem.
Könnyek égették a szememet. Ahogy letöröltem őket átitatták a ruhám anyagát.