A háborúk szülötte

4. fejezet

Már majdnem lejárt a nevezési idő, mire az arénába értem.
Körbe néztem, a lelátók megteltek. Rengetegen voltak, és mind ordított, sikoltozott, esetleg éljenzett, miközben a részeg társaság igen jelentős része nevetgélve egymásra, vagy épp a küzdőtér homokos földjére locsolta a démonfőzetet.
Elfintorodtam.
Ahogy a nevezőasztal felé vettem az irányt jó néhányan utánam fütyültek. Nem tudom mit vártak. Hogy talán majd ott mindenki előtt rájuk vetem magam?
A királyi díszpáholyhoz sétáltam.
- A neve? - kérdezte a királynő, miközben érdeklődő tekintetével végigmért.
- Flora Izia, Felség - hajoltam meg a jól begyakorolt mozdulattal.
- Mutassa a zászlóját!
Ez parancs volt.
Odanyújtottam neki Stetia zászlaját, ami piros, fekete és fehér volt. A közepén apám családi címerével. A színek a vért, a halált és az újjászületést szimbolizálták. Nem mintha igazán hittünk volna a második életben.
- Stetia szülőhazád? - forgatta az ujjai között a kis birodalmi jelképet.
- Igen - szegtem fel az állam.
Chamberlein királynő Deira felé fordult, aki egy másodpercnyi szünet után biccentett.
Ez most azt hiszi, hogy hazudok - futott át az agyamon. Egyébként igazat mondtam. Tényleg Stetiában születtem. A királyi városban.
De miért kérte ki Fodros véleményét? Stetiai követ lenne? Nem, az apám nem szokott természetfelettieket küldeni más Birodalmakba. Legalábbis régen nem csinálta, mert nem tudta biztosítani a biztonságukat. Azóta lehet változott a
politikai hozzáállása. Elszorult a szívem.... vagyis elszorult volna, ha nem lettem volna már így is magam alatt.
Tudtam, hogy Chadeous anyja nem tilthat el senkit sem a viadaltól, mert nyitott volt, hogy még nagyobb legyen Dels népszerűsége, de attól még megpróbálhat elijeszteni.
- Akkor írja alá - szerencsére nem gördített köveket az utamba.
Nem olvastam el a szerződést. Értelmetlen lett volna, hiszen tisztában voltam az összes szabállyal. Gyorsan aláírtam, majd megvágtam az asztalra fektetett késsel a tenyerem és a papírra nyomtam.
Még álltak mögöttem néhányan, így meghajoltam, ezt követően pedig elsétáltam. A tekintetemmel a herceget kerestem, ugyanis ő nem tartózkodott a díszpáholyban. Nagyjából húsz méterrel távolabb egy eldugott padon ült egy cserepes növény takarásában. A Medálom még azelőtt reagált, hogy megláttam volna. Ellenőriztem, hogy jól van-e. Sérülést kerestem rajta, de azt nem láttam. Viszont az arca komor érzelmekről árulkodott. Amint megláttam sarkon fordultam. Nem én vagyok a megfelelő személy arra, hogy pátyolgassa. Sikerült négy lépést megtennem, amikor....
- Flora! - szólt utánam Chadeous. Megtorpantam. - Kérlek maradj!
Magamban átkozódva átgondoltam a lehetőségeim. Mi lenne, ha itt hagynék mindent, és megszöknék? Azonban ez már csak a szerződés megkötése miatt sem volt lehetséges.
- Nem akartam megzavarni... - kezdtem bele az udvarias mentegetőzésembe, de félbeszakított.
- Örülök, hogy megzavartál. Eleget figyeltem már a lehangoló gondolataimra. Gyere ülj le - csúszott arrébb a padon.
Mikor nem indultam el azonnal megpaskolta maga mellett a szabad helyet.
Nagyon bizalmasan viselkedett és ez kissé aggasztott. Ami pedig még szembetűnőbb, hogy gyerekes is. Sebezhetőnek látszott. Ezért hát visszasétáltam hozzá, majd helyet foglaltam. Nem hagyhattam magára ilyen állapotban. Hálát rebegtem, hogy én találtam meg, és nem pedig valami gyilkos, vagy emberrabló.
Egy darabig hallgattunk. Én a térdemet markolászva vártam, hogy mikor szólal meg végre. Minél hamarabb elmondja a szíve baját, annál hamarabb szabadulok.
- Belekényszerítettek az esküvőbe - nyögte ki végül. Nem reagáltam, féltem, hogy ha megmozdulok, akkor elillan a bátorsága. - Anyám szerint nem tudnám elvezetni a Birodalmat. Kell mellém egy erőskezű nő, aki irányít. Szégyennek tart, mert minimum öt generációén vagyok az első férfi trónörökös. Tudom, hogy szeret, de nem természetes, amit csinál. Igazából az apámat is ő öl.... - hirtelen elharapta a mondatot. Éreztem a vér szagát a levegőben. Szünetet tartott, majd ismét beszélni kezdett. - Arra használ, hogy egy gyilkost ültessen a trónra, engem pedig odavet neki, mint egy tárgyat - megköszörülte a torkát. - Sajnálom, hogy ezt a súlyt rád helyeztem, de muszáj volt valaminek elmondanom - felállt, és leporolta a nadrágját, majd még visszanézett rám. - Most mennem kell, mert anyám értem küld valakit - azzal elment.
Ott hagyott az ide-oda cikázó gondolataimmal. Eddig úgy hittem, hogy ezt az egészet a herceg akarta. Nem is jutott volna eszembe, hogy mindez akarata ellenére történik. Valami tompa sajgást éreztem a szívemben, amikor eszembe jutott, hogy minek nevezte a viadalom résztvevőket. Mondjuk bele gondolva teljesen igaza volt.
Megvakartam az orr nyergem egy sóhaj kíséretében. A szemüvegem nem volt rajtam, így az ujjaim akadálytalanul mozoghattak. Azonban féken kellett tartanom a tekintetem, nehogy eláruljon. Az igazat megvallva már fájt a fejem a tompán látástól, de nem lett volna jóötlet kiélesíteni az érzékeim, mert az íriszem mentén látszott volna a rengeteg szín, ami a különböző fajokra jellemző. Trombita szó harsant. Azonnal felkaptam a fejem. Elkezdődött a megnyitó.
- Üdvözlök mindenkit, aki eljött a Szárnyasarénába a viadal nyitó estélyén! - hangzott fel a királynő hangja. Valami hangosító bűbájt alkalmaztak, mert a mondanivalóját mindenhol tökéltesen lehetett hallani. - A nevezési idő lezárult! Tapsolják meg a kétszáztizenkilenc nőt, akik vállalták a harcot! - úgy tapsoltak a nézők, mintha az életük múlt volna rajta. Sokan még éljeneztek is, amitől csak még jobban fájt a fejem. Hiába masszíroztam a halántékom, csak nem akart elmúlni. - Valamint köszöntség a mélyen tisztelt Lady Chlonedisa Deira Milycentet, a stetiai udvar küldöttjét! - ismét felhangzott az előbbi hangzavar.
Legalább kiderült, hogy ki ez a lány. Egy gonddal kevesebb, nem mintha nagyon foglalkoztam volna vele.
- A viadal tétje hatalmas! Minden forduló halálig tartó küzdelem lesz. A versenyzők az erejüket mérik össze, kivéve az ötödik estét, ott ugyanis a nőiesség lesz a központi tényező. De ennél többet egyelőre nem mondok. A viadal tétje ugyan valóban hatalmas, de a nyertesnek járó jutalom is annak tekinthető. Egy szerencsés harcos elnyeri Dels koronáját, és a fiam, Chadeous kezét.
Csend támadt. Mindenki a hallottakat emésztette. A közelmúltban nem sok fegyveres összecsapást rendeztek, főleg nem úgy, hogy egy királyság, és annak trónörököse volt a jutalom. Amikor még az emberek uralták a világot, akkor szinte minden naposak voltak az ilyen harcok. Szűz lányokat áldoztak, és egyéb megkérdőjelezhető dolgokat műveltek. Jobb is, hogy szolgasorba száműztük őket.
- Merem remélni, hogy mindenki kellően felkészült a viadalra. Ugyanis van egy kis csavar - Chamberlein királynő itt hatásszünetet tartott, és kiélvezte az egyre növekvő feszültséget. - Az első összecsapás ma éjszaka lesz. Öt perc múlva.
Részeg háborgás, tiltakozás volt a válasz. Erre a fordulatra még én sem számítottam, azonban nem volt mit tenni. Nem léphettem vissza. Egyébként is a királyi család határozza meg a szabályokat, hiszen csak az alapok egyeznek meg minden Birodalomban. Vártam. Leginkább arra, hogy bemondják a kezdő harcosokat.
- Csoportos összecsapás lesz - lehelte a nő gyengéden, mintha csak egy csecsemőhöz beszélne.
A tömeg őrjöngött. Egymást lökdösve sikongattak. Alig várták, hogy vér borítson mindent, minél több, annál jobb.
Még jó, hogy magammal hoztam a Chase hercegtől kapott kardot.
- Minden versenyző egy tetszőleges fegyvert vihet a harctérre, ami lehet buzogány, tőr, dárda és így tovább. Most pedig megkérem a hölgyeket, hogy fárodjanak az arénába.
Nagyot sóhajtva felálltam, majd elindultam a végzetem felé.