Mizéria -Befejezett-

Tizenkilencedik fejezet

Izzy Hayes

2022. április. 30.

  Magamra zártam a szoba ajtómat. A kulcs felesleges lett volna. Csak jobban feldühítettem volna és van pótkulcsa. Telefonomat lenémítottam, kiskutyámat pedig szétszeretgettem. Neki ezt az estét nem szabad látnia. Egy kutyapelenkát tettem a festőszobám földjére és könnyes szemekkel zártam be oda. Egy nagy tál vizet és eledelt tettem be neki. Ablakot kinyitottam neki ahogy a játékait is bevittem.

Hangos léptek zavartak meg a simogatásban. Egyből lábra pattantam. Bezártam a szoba ajtót és kiléptem. Ahogy belépett Giuseppe és hátra tett kezekkel, lehajtott fejjel, szinte levegővétel nélkül álltam az ágyam előtt másfélméterrel. 

—¯——¯—

 Alig lépett elém, máris a mellkasomra érintette a kezét és egy erős mozdulattal lökött oldalra. Fájdalmasan estem a földre. Nyikkanást sem ejtettem ki az ajkaim közül. 

-Te kis nyikha!-Hajamnál fogva rángatott fel magához. Kezére szorítottam a kezemet. Fájt, borzasztóan.-Nem lehet egyedül hagyni, mert egyből kurváskodsz, te kis semmirekellő senki!-Ismét a földre lökött.

Arcomon csattant a keze. Levegőt is alig veszek amikor is a karomat ragadja meg. Balcsuklómnál fogva rángat az ágyhoz. Az ágyra konkrétan ráránt, a derekamat beleütközött az ágykeretbe. Mit sem törődve ezzel köti ki a nyakkendőjét. Mikor megpróbálnék felkelni, erősen lök vissza. 

-Nem mész sehová!-Rám ült. Fájdalmasan nyomja a teljes súlyát az ölembe. Majd' háromszoros a súlya az enyémnél. Éreztem ahogy egy könnycsepp folyik végig az arcomon.-Hasztalan senki!

Hányinger kerülget a szavai következtében. Nyakkendőjével hátra köti a kezeimet. Hiába ellenkezek, undorító vicsorral csattolja ki az övét. Lábaimhoz sétál, leszorítva kötötte le a lábaimat is. 

-Ne csináld! Kérlek! Hagyd abba!-Bármit mondtam, sikítottam vagy visítottam, csak jobban mosolygott. 

Lerángatta a felsőimet, a melltartóm után ismét az ölembe ült. Igyekeztem a fájdalmat elnyomni. Teljesen sikertelenül. Egy apró bicskát vett ki a zsebéből. Jobban ellenkeztem mint azelőtt. 

-Ne!-Ahogy végig húzta a felkaromon. Kétszer karcolta végig, már harmadjára amikor éreztem, hogy valami meleg folyik végig a karomon. 

Vér. A saját vérem..

Karomat a combom, azt pedig a hasam követte. A sikolyomat pedig hangos nevetése koronázta. Másik kezével nadrágomat szedte le rólam. Ám  hiába hagyta abba, borzasztóan fájt. Már nem könnyeztem sírtam. A zokogásom és még nagyobb ellenkezésemet pedig a nadrágja kioldásánál érzékeltettem.

-Ribanc!-Suttogta miközben idő hagyása nélkül merült el bennem. Hiába volt minden mozdulatom, csak csinálta. 

A hasamra lökött. Levegőt is alig vettem amikor fenekemet felrántotta és belém tolta magát ismét. Arcomat a párnába temettem, ezzel igyekezve elnyomni a hangomat.

Undorító és semmirekellő, hasztalan vagyok.. Szennyezett, undorító, senki!

–⁀––⁀–

-Ha csak még egyszer bármit forralni csak mersz ellenem..-Államnál fogva rántott magához.-..nem úszod még csak ennyivel.

Csak? Ez csak? Lehet, hogy igaz..

-Tedd emberívé magadat.-Nézett rám undorodva miközben felöltözött. Igyekezve eltakarva magamat feküdtem az ágyon. Sebeim fájtak, lábam között szinte elviselhetetlen volt és szúrt az egész testem.-Négy óra múlva indulunk Londonba.-Ismét felém állt. Hiába takartam az arcomat, magragadta az államat.-Két nap után pedig a Miami nagydíjra.-Szinte eldobta a fejemet. 

Éppen, hogy csak, de nekiütközött a fejem a támlának. Erősen csapta be az ajtót, belőlem pedig kiszakadt a néma sírás.

Szörnyű ember vagyok. Csak egy senki. Bele kell törődnöm..

° ° °