Fairy tale { Charles Leclerc }

♡7♡

Sophie Sartre

- Hová rohansz így? - kapta el a karom Mac. Nem érdekelte, hogy mennyire makacskodok, erősen fogta a csuklóm és megállás nélkül bombázott a kérdéseivel. - Mi történt már megint?

- Hazamegyek.

- Na persze. - nevette el magát, amivel sikerült megállítania egy percre. Dühösen néztem rá, de ennek ellenére sem hagyta abba a kuncogást. - Nem mész te sehova, napsugár! Miért akarsz folyton elmenekülni? Tudod, hogy imádlak, de ilyenkor az agyamra mész.

- Köszi Mac. - húztam össze a szemeim sértetten.

- Számon tartani sem tudom, hányadjára akarod ezt eljátszani. Menj be hozzá és oldjátok meg, akármi is a baj.

- Honnan veszed, hogy vele van bajom?

- Nem olyan nehéz kitalálni. - horkantott, mire megforgattam a szemem.

- Szerinted könnyű vele beszélni?

- Tudom, hogy elfutni könnyebb, mint beszélni vele, de sosem fogtok egyről a kettőre jutni, ha mind a ketten hátra lépegettek.

- Sehova nem kell nekem Charlessal jutni. Csak szeretném megérteni a viselkedését.

- Egyszerűbb megérteni, ha távol vagy tőle? - emelte meg a szemöldökét. Jogos. Gyűlöltem, hogy mennyire igaza volt. Azt kívántam, bárcsak ne értettem volna vele egyet. Mackenzie nem mondott semmi többet, rámbízta a döntést.

Vettem egy mély, kijózanító levegőt, összeszedtem minden erőmet és a pilóta szobája felé vettem az irányt. Bekopogtam az ajtaján. Sok idő nem is telt el, kinyílt az ajtó és előttem állt életem legnagyobb kérdőjele. Ahogy meglátott, ökölbe szorult a keze és összeszorította az ajkait.

- Charles... - szólitottam meg, mire az addig végtelenül feszült fiúnak elernyedtek az izmai és elszállt a tekintetéből az összes gyűlölet.

- Mit szeretnél?

- Bemehetek? - egyik lábamról a másikra álltam idegességembe és a kezemen lévő karkötőt babráltam, amit anyukámtól kaptam.

- Nem vagyok egyedül.

- Felőlem bejöhetsz Sophie. Én mindent elmondtam, amit akartam. - lépett a monacói mellé egy tőle kicsit alacsonyabb, fekete hajú férfi.

- Honnan tudod, hogy Sophie vagyok?

- Ki más lehetnél? - vigyorgott sokat sejtően, mire Charles alig észrevétően bokán rúgta. - Én tudom a neved, úgy korrekt, ha te is tudod az enyémet. Andrea Ferrari. Charles személyi edzője vagyok.- nyújtotta a kezét.

- Beszélünk később Sophie, de most...

- De most mondtam, hogy nincs már miről beszélni. - vágott a szavába Andrea. - Ez már végleges Charlie. Sajnálom.

Megveregette a pilóta vállát, majd beengedett engem. Charles mérgesen csapta be az ajtót, amitől kicsit megugrottam. A fiú lassan fordult szembe velem és csak ekkor vettem észre, hogy milyen pirosak a szemei.

- Baj van? - léptem felé aggódva, mire leült az ágyára, majd maga mellé mutatott, hogy foglaljak ott helyet.

- Ezek a felhők még sokáig itt fognak maradni. Emilia Romagnaba hatalmas árvíz van. Nem fogják megtartani az Imolai futamot.

- Biztos, hogy nem ezt akarod hallani, de előrébb való mindenki biztonsága, mint az, hogy...

- Minden hétvége számít. Nem értheted, Sophie.