Fairy tale { Charles Leclerc }

♡9♡

Sophie Sartre

- Nagyon ki vagy akadva rám? - sandított felém Mac.

Tényleg nem szóltam sokat hozzá a napokban, ami miatt természetesen feltűnt neki, hogy valami nincsen rendben. Nem feltétlenül rá haragudtam, mivel anya feladata volt beszélni velem.

- Nem, Mackenzie. Csak nem éppen így képzeltem el a monacói életem.

- Semmi baj nincs a monacói életeddel, napsugár. Felnőtt vagy, saját gondokkal. Nem kell mindenkiét a nyakadba venned.

- Az apám megcsalta anyát. - fújtattam idegesen, mire belémkarolt. - Ez nem csak az ő problémájuk. Ráadásul, amióta itt vagyok, apámmal egyszer beszéltem összesen. Nem várok tőle sokat, de nem esik jól, Mac.

- Anyukád sokkal boldogabb lesz nélküle. Erős nő és itt vagy neki te. Jól érezte magát velünk és látszott rajta, hogy mennyire feltöltődött.

- Ez igaz. Kár, hogy nem várhat a munka. Minden könnyebb lenne, ha az életben is lehetne időt kérni. Nem tudok hirtelen döntéseket hozni. - temettem a tenyerembe az arcom, mire Mac és a közben csatlakozó Nora elnevette magát.

- Még jó. Így izgalmas, Sophie. Monte-Carlo legszexibb pasija oda-vissza van érted és te még panaszkodsz? Te körbe néztél ma már itt? Minden lány nyálcsorgatva nézi Charlest, de őt csak te érdekled. - lökött vállba a belga lány, mire megforgattam a szemem.

- Már te is kezded? Mackenzietől megszoktam, de benned még bíztam. - motyogtam összehúzott szemekkel a lányra, mire hangosabban kezdett nevetni.

- Már csak neked kell kinyitnod a szemed.

- Sophie! - lépett mellém egy csípőmig érő, gokartos kisfiú és hatalmas boci szemekkel pillogott rám. - Leclerc a barátod?

- Barátok vagyunk, igen. - mosolyogtam le rá, mire a két lány hangosan felprüszkölt mögöttem.

- Akkor...segítesz nekem? Szerettem volna, ha aláírja a pólómat, de nem fértem oda hozzá a többiektől. Ő a kedvencem.

- Persze, édesem. Megkeressük jó? - simogattam meg a szőke haját, mire egy hatalmas mosoly ült ki az arcára.

A kuncogó barátnőimet hátrahagyva, Charles keresésére indultunk a kis Oliverrel. A Ferrari garázsa felé vettük az irányt, ahol meg is pillantottam az éppen a telefonját bújó pilótát. Andrea és Joris egyből észrevettek minket és integetni kezdtek, hogy nyugodtan menjünk oda. Charles is felnézett a telefonjából és mosoly kúszott az arcára.

- Nem akarunk sokáig zavarni, csak Oliver találkozni szeretett volna veled, Charles. - próbáltam minél magabiztosabbnak tűnni, de a ránk szegeződő három szempár nem könnyítette meg a helyzetem. Pláne, hogy a három szempár közül az egyiknek a monacói volt a tulajdonosa.

- Szia, pajti! - pacsizott le a kisfiúval, aki bátortalanul nézett fel a példaképére.

- Aláírod a pólómat?

- Még szép! Van nálad filctoll, idegen?

Beharaptam az ajkam és aprót bólintottam. Kivettem a táskámból a fekete alkoholos filcet és odaadtam a fiúnak. Egy fél másodpercre hozzáért az ujja az enyémhez, amitől libabőrös lettem. Félelmetes, hogy mekkora hatással van rám... Alig ért össze a bőrünk, de én már ettől is nehezen vettem a levegőt. Szívem szerint összepakoltam volna a cuccaim és meg se álltam volna Párizsig. Legalábbis pár hete még így cselekedtem volna. De azóta jobban vonz a fiú, mint szabadna.

Charles aláírta Oliver Ferraris felsőjét. A kisfiú arcáról szinte lehetetlen lett volna leimádkozni a mosolyt. Apró kezeivel átölelte a monacói derekát, aki ezt a gesztust egyből viszonozta. Andrea és Joris sem tudta leplezni, hogy egy pillanatra az ő szívük is elolvadt. Jó volt látni, hogy milyen könnyen örömet lehet szerezni egy reményekkel teli kisgyereknek.