Fairy tale { Charles Leclerc }

♡8♡

Charles Leclerc

- Általában futás közben sem áll be szád, de ma még nem hallottam a hangodat. Vagy megnémultál, vagy valami nagyon lefoglalja az agyadat. - nyújtott mellettem az edzés után Andrea. Lehunytam a szemem a füvön fekve, ami egyáltalán nem volt jó ötlet, mert úgy éreztem, egy szempillantás alatt el tudnék aludni.

- Fáradt vagyok, ez minden.

- Máskor is kardióztunk már ennyit.

- Nem sokat aludtam. - ásítottam, majd a személyi edzőm haragot árasztó szemeibe néztem. - Sajnálom, hogy ma kb semmire nem vagyok jó.

- Ha a verseny miatt aggódsz, javaslom gyorsan változtass ezen. Az alvás fontos, Charles. Vagy másról van szó?

- Nem aggódok. Mindig várom a hazai futamot. Én sem tudom, mi a bajom, de ígérem holnap rám se ismersz. Összeszedem magam.

- Most nem ismerek rád. - húzott föl a földről. - Holnap szeretném a barátomat látni az edzésen és nem ezt a punnyadékot. - veregetett vigyorogva vállba. Magamra erőltettem én is egy mosolyt, de úgy elég nehéz volt, hogy valójában pontosan tudtam, hogy a problémám, amiről nem számoltam be Andreanak, nem fog holnapra megoldódni. De abban igaza van, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Ki kell pihennem magam, különben használhatatlan maradok.

- Úgy legyen! - emelte fel a mutatóujját, majd magamra hagyott.

Amikor hazaértem, egyből a zuhanyzó felé vettem az irányt. Legalább tíz percig álltam a meleg víz alatt és azon gondolkodtam, hogy ebben a pillanatban szívesen maradnék hosszabb időre. Pont úgy, ahogy a Sophieval eltöltött percekben is. Az elmúlt időszakban sok időt töltött velem a lány. Mellette teljesen felszabadult vagyok és úgy érzem, hogy mindig több és több kell belőle. Egyre nehezebben hitetem el magammal, hogy elég az a baráti kapcsolat, ami köztünk van. Ezt bizonyítja az összes jelenet, amit rendeztem, és amik miatt Sophieval annyit veszekszek. Nem áll szándékomban bántani őt. Egyszerűen csak össze vagyok zavarodva. Egyáltalán nem tévedett, amikor azt mondta, féltékeny vagyok Robertre. Számomra is meglepő volt, hogy mennyire zavart, amikor beszélgetni láttam őket. Őszintén mondom neki mindig, hogy szeretném, ha jó barátai tudnánk lenni egymásnak, mert Sophie egész lénye feltölt. És nem akarom ezt elrontani, de egyre keményebb dió megfékezni magam.

Úgy elszaladt az idő, hogy azon kaptam magam, hogy nem árt sietnem, ha nem akarom a lányt megváratni. Amikor kinyitottam az ajtót, pittyent is a telefonom. Alap esetben nem szeretek írogatni, többre tartom a hívást, vagy nyilván a személyes kommunikációt, de az, hogy Sophie neve jelenik meg a képernyőn, mindig megmosolyogtat.

És én a barátságát kérem tőle...

Sophie:
Én végeztem, ha még mindig szeretnél találkozni.

Charles:
Ne izgulj, mio caro! Már indulok is.

A legjobb védekezés a magabiztosság. Legalábbis azt mutatom, mert az lenne a vég, ha tudná, mennyire izgulok, mielőtt találkozunk. Ha valami, akkor az biztosan összezavarná. Ilyenekkel meg már eleget gyötörtem, ami miatt nagyon haragszok magamra.

Tapostam a gázpedált egészen addig, amíg oda nem értem a pályára. Ahogy leállítottam a motort, észre is vettem a pálya bejáratánál ácsorgó lányt. Barna szatén anyagú ruha volt rajta, ami kiemelte a gyönyörű szemeit és a hosszú haját, amibe legszívesebben beletúrtam volna, hogy olyan közel húzzam magamhoz, hogy az illatán kívül mást ne is érezzek.

De minden ehhez hasonló gondolatot el akarok hessegetni. Ezért inkább rányomtam a kormányra, hogy a duda hangja felébresszen. A zajra Sophie is felfigyelt és a világ legangyalibb mosolyával kezdett el felém sietni.