Fairy tale { Charles Leclerc }

♡12♡

Sophie Sartre

- Nem vagyok vak, Soph. Ha Charles miatt tönkre teszed a boldogságomat Pascallal, mész vissza Párizsba.

Az élet igazságtalan. Millió darabra morzsolt össze ez a két mondat, mely az apám szájából hangzott el. Minden nélkül megjelent Monacóba és bemutatta Charles édesanyját, mint az új párját. Ha az én anyukám nem szól a válásról, most gyakorlatilag nem szimplán lesokkolódtam volna a ténytől, hogy Pascallal van együtt, de valószínűleg el is ájultam volna.

Mindenesetre rosszabbul nem is alakulhattak volna a dolgok. Két egész nap telt el azóta, hogy Charlessal végre beláttuk, hogy nincs értelme egymás ellen küzdeni, illetve pontosan ennyi nap telt el azóta is, hogy kiderült, hogy muszáj lesz. Amikor már végérvényesen elfogytak a könnyeim és az összes ágyneműmet eláztattam, maradt a szótlanság és a bezárkózás. Rettenetesen sajgott a lelkem és fizikai fájdalom volt távol tartanom magam Charlestól. Ezer nem fogadott hívás tőle, a testvéreitől, Carlostól, Carlatol és néha még apám is bepróbálkozott. De a szoba másik végében hagytam a telefonom és nem keltem fel érte. Ezt a zöld szemű elégelte meg leghamarabb, így 48 óra után eljött a lakásunkhoz és már legalább 30 perce dörömböl az ajtón.

- Értem, hogy nem akarsz vele találkozni, de akkor küldd el, vagy nem tudom. Napsugár, komolyan félek, hogy berugja az ajtót és bár nem szűkölködök, nem akarok kiadni pénzt egy újra. - sóhajtott fel Mac, az ajtófélfámnak támaszkodva.

Szörnyen aggódott és bosszantotta, hogy nem tud velem mit kezdeni. Először csak mellettem töltötte az éjszakát, utána már alkohollal is kínált, de az volt a legeredménytelenebb próbálkozása. Semmi nem enyhítette a fájdalmat, amit apám okozott. A kedvemért még Jorist sem hívta át, mert tudta, hogy nem sokat javítana a helyzetemen semmi és senki olyan, aki Charlesra emlékeztetett.

- Majd megunja... - motyogtam, majd a fal felé fordulva, magamra húztam a plédemet.

- Persze, megunja és szépen betöri a bejárati ajtót. Muszáj lesz beszélned vele előbb-utóbb.

- Akkor beszélek vele utóbb.

- Napsugár! - pirított rám és lerántotta rólam a takarót. - Na jó! Ha te magad nem küldöd el, majd megteszem én.

- Nehogy!

Felpattantam az ágyból, hogy azonnal tiltakozzak, de Mackenzie sebességét megirigyelte volna az idei Ferrari. Szó szerint feltépte az ajtót és csípőre tett kézzel állt a pilóta elé, akinek a tekintete egyből összefonódott az enyémmel. A szívem összeszorult és folytogató érzés kezdte el kínozni a torkom.

- Hidd el, együtt érzek, de ha még egyszer találkozik az öklöd ezzel a szerencsétlen ajtóval, én esküszöm hazáig kergetlek Leclerc! - hadonászott a fiú igézően zöld szempárja előtt a legjobb barátnőm.

- Sajnálom. - mondta nyugodt hangon, de továbbra is engem nézett. Az ő arca is legalább olyan megviselt volt, mint az enyém. Nyúzott volt és kedvetlen, de még így is illegálisan helyes. - Csak aggódtam. Sophie...Miért nem veszed fel a telefont?

Ahogy egyet lépett előre, én úgy léptem hátra. Mac mind a százhatvan centijét bevetette, hogy a küszöb túloldalán tartsa a vendégünket, de ő elhatározta, hogy ma ebbe a lakásba bejön.

- Mert nincs mit mondanom.

- Nekem viszont van. - makacskodott, majd könyörgően nézett le az előtte álló lányra, aki nehezen, de megadta magát és beengedte.

Mielőtt bármibe belekezdett volna, vagy egy centivel is közelebb tudott volna jönni, besiettem a szobába. Természetesen Charles sem azért jött, hogy csatát veszítsen ellenem, ezért sietősen lépdelt utánam és mielőtt becsukhattam volna a szobám ajtaját előtte, rátette a tenyerét.