Fogságban | Bill Kaulitz ff.

Elfogadom a sorsom

Eltelt pár nap ugyan úgy, mint a többi. Dolgoztam, és a saját kis világomban voltam. A mai nap is így zajlott. Este volt már, de boltba mentem. Valamiért csokoládét kívántam, nem kellett sokat mennem, volt egy kisbolt a ház közelében, ahol lakom.
Jó estét! köszöntem az eladónak.
Jó estét! köszönt vissza.
A sorok közé vettem az irányt, hogy keressek valami csokit. Pár perc nézelődés után sikerült választanom, és fizetni.
Viszlát! mondtam, és elhagytam a boltot. Az utca teljesen üres volt, senki sem volt kinnt, pedig nem is volt olyan késő. Egy szűkebb úthoz értem, ami hazavezet, jobb oldalt egy erdő volt, bal oldalt pedig az úttest. A járda egy személyes volt, és legalabb 200 méter. Miközben sétáltam, nekiálltam a csokinak, de volt egy furcsa érzésem. Mintha valaki figyelne. Többször is hátra néztem, de nem jött mögöttem senki. Egyre nyomasztóbb volt ez az érzés, majd hirtelen egy kéz berántott az erdőbe.

Shhh... suttogta nekem az illető, aki berántott. Ránéztem, próbáltam elemezni az arcát, de nagyon sötét volt az erdőben.
Ki vagy, és mit akarsz tőlem? kérdeztem tőle, nem félve, inkább semlegesen.
Nem válaszolt, csak fogta a vállam, ha menekülni akartam volna, nem tudtam volna. Egy kocsinak a hangjára lettem figyelmes, a lámpájának a fénye beszűrödött az erdőbe is, így esélyt kaptam arra, hogy láthassam kivel van dolgom. Egy hosszú feketehajú férfi volt az, gyönyörűszép barna szemekkel.

Velem jössz, ugye? kérdezte tőlem.
Dehogy megyek, azt sem tudom ki vagy! kiabáltam rá. Ezután szorosabban fogta a vállaim, én pedig megpróbáltam kiszabadulni annak ellenére, hogy tudtam, hogy semmi esélyem. A dzsekijének a zsebébe nyúlt, és egy kendőt vett ki, tudtam hogy mire készül, nem tudtam menekülni, ezért elfogadtam, hogy mi fog történni. A kendőt a számhoz szorította, pár másodperc után pedig képszakadásom lett.

Egy szobában ébredtem. Felültem, és elég hamar feltűnt, hogy nem otthon vagyok. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt és rá is jöttem, hogy áldozattá váltam az este. A szobában csak egy ágy volt, és egy ablak. Az ablaknak le volt húzva a redőnye, nagyon kevés fény szűrődott be. Rács volt az ablaknál, így esélyem sem lett volna felhúzni a redőnyt, vagy esetleg kinyitni az ablakot és elszökni. Felálltam, és a szoba ajtójához sétáltam, nem lepődtem meg, nyilván zárva volt az ajtó. Rángatni kezdtem a kilincset, és ököllel vertem az ajtót. Tudtam, hogy ezzel nem megyek sokra, úgyhogy abbahagytam, visszamentem az ágyba, és leültem. Felhúztam a térdeim, átkaroltam, és gondolkodni kezdtem. Pár perc után az ajtó kinyílt, és besétált az a férfi, aki ide hozott. Hozott magával egy széket is, becsukta az ajtót, a széket letette elém, és fordítva ráült. Kezeit rátette összekulcsolva a szék támlájára, és engem nézett.

Hogy érzed magad? kérdezte tőlem.
Milyen kérdés ez? mondtam neki. Egy idegen elkábított, és bezárt egy szobába, ahol egy ágyon kívűl nincs semmi más! kiabáltam neki.
Tudod, hogy ki vagyok én? kérdezte
Nem.. válaszoltam neki semleges hangnemben.
A rejtélyes sorozatgyilkos. Mondta mosolyogva. Egy kicsit lesokkolódtam, nem gondoltam volna, hogy pont engem akar majd megölni.
Tehát akkor megfogsz ölni? kérdeztem tőle
Valószínűleg. Válaszolt mosolyogva. Valamiért nem tudtam elképzelni erről a férfiről azt, hogy életeket olt ki, olyan gyönyörű arca volt, hiába volt kisminkelve a szeme. A mosolya is olyan szép volt, nem tudtam elhinni, hogy tényleg ez a férfi elfogja venni az életem.

Essünk túl rajta. Mondtam neki.
Tessék? Kérdezte tőlem értetlenül.
Essünk túl rajta! Kiabáltam rá.
Nem könyörögsz? Nem kezdesz el sírni, mint a többi csitri, hogy ne öljelek meg?
Nem. Mondtam neki. Ha belegondolok, nincs miért élnem, amióta meghaltak a szüleim nem vagyok boldog, már többször gondolkodtam a létezésem miértjén. Talán ez most egy ajándék is lehet a sorstól, hiszen az öngyilkossághoz túl gyáva vagyok.

Miért nem? kérdezte tőlem idegesen.
Nincs okom élni. válaszoltam neki.
Akkor menj. mondta. Tessék? kérdeztem tőle értetlenül.
Menj, menekülj el! Nyitva van az ajtó! El tudsz menni! Kiabált rám. Én csak szótlanul ültem az ágyon. Ő ezután felállt, a széket otthagyta előttem, és kiment a szobából. Az ajtót nem zárta be kulccsal, esélyt adott arra, hogy elmenekülhessek. Valamiért nem akartam elmenüklni, tudni akartam, hogy ki ez az ember. Pár perc után felálltam, és kijöttem a szobából. Egy emeleten voltam, több szoba is volt azon kívűl, amelyikből kijöttem. Lementem a lépcsőn, ami egy nappaliba vezetett, és ott találtam a rejtélyes férfit is.

Ki vagy te, mi a neved? kérdeztem tőle. Ő rámnézett, és meglepő módón válaszolt.
Bill. Bill Kaulitz. mondta.
Mostmár tudom a neved, és aztmondtad elmehetek. Nem félsz, hogy jelentelek egy kapitányságon? Kérdeztem tőle kíváncsian.
Nem. válaszolta mosolyogva. Nem tudnak elkapni. Sosem tudtak. válaszolta mosolyogva.