Társkeresésre képesítve

Elbűvölő gazember

Between what is said but not meant,
and what is meant but not said,
most love is lost.
Kahlil Gibran

Dimitri büszkén, teljes mellszélességgel pöffeszkedett a piros motor mellett, élvezve Manfred elismerő pillantását és különféle grimaszait, ahogyan végigmérte magának a járművet. Nem kellett bemutatnia számára Ducati zsenialitását. A veterán hozzáértő szemmel méregette és járta körbe a motort, még azt is le ellenőrizve, hogy a rendszámtábla fixen a helyére volt szerelve. Dimitri csupán vigyorgott, amikor kiérdemelt magának egy olyan helyeslő pillantást, amit csupán a rendőröktől szokott kapni, ha jókisfiúként vezetett.

– Jár a buksi simi – jegyezte meg Manfred élcelődve. Dimitri felnevetett, elhátrált a motortól, megengedve magának pár másodpernyi időt, amíg tekintetét a pároson legeltette. Jól állt az a motor Manfred számára is, talán feketében még jobb lett volna.

– Na, mit szólsz? – kérdezte büszkén. Hangja nem sok híján megremegett az izgalomtól, ami az egész testét rázta. Manfred elismerően biccentett egyet, ahogyan melléje lépett, és oldalra billentett fejjel még egyszer végignézett a motoron.

– Nagyon csinos kis jószág – jegyezte meg újabb biccentések közepette, majd felvonta a szemöldökét. – Belarus gyártmány?

– Anyád – horkantott fel Dimitri vigyorogva a pimasz kérdés hallatán.

Oldalba könyökölte a veteránt, akinek fülig ért a szája, olyan jót derült a saját megjegyzésén. Dimitri felkacagott, ezúttal vállal taszította meg a kuncogó férfit. Micsoda sértés! Pirosnak valóban piros, de egyik irányból nézve sem keverhető össze egy traktorral.

– Mindjárt meggondolom magam, ha sértegeted itten a bambinómat.

– Sosem tennék olyat – felelte Manfred vigyorogva.

– Éppen megtetted – nevetett rajta Dimitri vidáman, a kulcsot Manfred kezébe nyomta, aki abban a pillanatban megkomolyodott, és hálásan biccentett egyet.

A garázs egyhamar motorzúgástól lett hangos. Dimitri mosolyogva, akár egykori oktatója, árgus szemmel figyelte barátját, ahogyan tett egy próbakört a folyosókon, és fülig érő vigyorral érkezett vissza hozzá. Szavak nélkül dicsérte a motort, és Dimitrinek ennyi éppen elég is volt. Manfred kezébe nyomta a sisakját, és sajátját gyorsan a fejére kapta. Megvárta, míg a veterán elhelyezkedett, csak eztán szállt fel mögé a maga ügyetlen módján. Halkan röhögött saját remegésén, ami elfogta az izgalomtól, és ami miatt igazán nehezére esett nem átesni a motor túloldalára. Amikor abbahagyta a ficergést, Manfred hátrapillantott rá, és felrántotta a szemöldökét.

– Kapaszkodsz rendesen? – kérdezte a sisaktól tompított hangon.

Dimitri bólintott, kapaszkodott, csak nem Manfredba, hanem a motorjába. Kicsit soknak érezte, hogy a veterán derekát átkarolva keressen magának kapaszkodót. Zavarban érezte magát, hogy életében először átadja valaki másnak a helyét, de mindeközben a sisak takarásában úgy vigyorgott, akár egy kisgyerek, akinek valóra váltották az álmát. Úgy vélte biztosan ült, a motor lassan előre gördült, majd olyan hirtelen fékezéssel állt meg, hogy Dimitri ugyanabban a pillanatban karolta át az előtte ülő derekát, mint ahogyan lefejelte a Semper Fidelis feliratot Manfred lapockái közt.

– Nem kapaszkodtál rendesen – szólt a gunyoros nevetés.

Dimitri hálát adott az égnek, amiért Manfred háttal volt neki, és amiért ő maga sisakot viselt. Arcát vöröslő pír lepte el, és mielőtt átgondolhatta volna, mit is tesz, finoman fejbe csapta a veteránt. Vaskos kesztyűje halk csattanással találkozott a sisakkal, aminek következtében Manfred felnevetett. Mégis hogy dőlhetett be ennek az ezeréves trükknek? Ó, hogy hányszor játszotta el ezt ő maga is, ha egy-egy barátnőjét motorozni vitte.