Társkeresésre képesítve

Pillecukor

But we joke and laugh
otherwise we would start screaming.
Charles Bukowski

Dimitri számára abban a pillanatban eldőlt, hogy Malvina lesz a kedvenc rendőre, amikor az őrnagy megengedte, hogy a szolgálati autójával kocsikázzanak. Egy bakancslistás álom vált valóra számára azzal, hogy büntetlenül ülhetett be egy rendőrautóba. Habár ahogyan Hati óbégatott mellette, mintha a jármű szirénáját akarta volna helyettesíteni a vonyításával, nem csodálta volna, ha Malvina tényleg bilincsbe zárná őket. De a nő csak nevetett az egészen, és mesélt a kölyök Sköllről, aki hasonlóan viselkedett, valahányszor kocsiba kellett ülnie. Dimitri nehezen hitte el, hogy Sköll valaha is annyira szeleburdi és bohókás kölyök lett volna, hogy így viselkedjen, és megbukjon a kiképzésén. De mivel Malvina, majd aztán a kávézóban – ahova Manfred a saját autójukkal követte őket – a veterán is bőszen bizonygatta mindezt, Dimitri végül elfogadta a hihetetlen történetet.

A kávézó egy csendes sarkába húzódtak be, közel a klímához, hogy a két kutya jól érezze magát. Sköll boldogan be is feküdt az asztal alá, hogy pihenjen, amíg motorokról és csupa olyan dologról szólt a beszélgetés, amihez nem értett. Hati pedig egy hatalmas ásítás közepette követte barátja példáját.

– Én nem féltem a kölyköt – legyintett Malvina, majd belekortyolt a kávéjába. – Összetöri magát, akkor összetöri magát. Ennyi. Tanuljon a saját kárán.

– Elég lazán kezeled – pislogott nagyokat Dimitri. – Az elsőszülött gyereket nem szokták ennél jobban félteni?

– Nem az olyat, aki a fenegyerek bácsikája vérmérsékletét örökölte – mutatott rá Malvina a kanalával. – Az olyat nem lehet szabályokkal és aggodalommal nevelni. Hagyni kell a fenébe, hogy menjen a feje után, ha nem képes szót fogadni. A probléma ott kezdődik, hogy én ismertem a bátyámat, a férjem viszont nem. De arra már rájött a gyerek apja, hogy ha fenyegetőzni kell, akkor elég Manfred nevét kimondania, és a gyerekből egy kisangyal válik.

– Nocsak – kuncogott fel a tárlatvezető. Kíváncsian odafordult a csendben kávézgató veteránhoz. – Te vagy a mumus a családban?

– Egyszer kapott tőlem egy lángost – vont vállat a férfi. – Keresztbe állt a szeme tőle.

– Manfred nem az erőszak híve – tette hozzá az őrnagy szinte azonnal. – A hülye bátyámra sosem emelt kezet, pedig ráfért volna pár pofon.

– Ebbe most ne menjünk bele – felelte Manfred fintorogva.

– És mire kapta? – fordult vissza Dimitri őszinte kíváncsisággal a rendőrhöz.

Ha nem látta volna alig egy órája, hogy Manfrednak milyen acél idegei voltak, képes lett volna azt hinni, hogy valami olyasfajta apróság miatt kevert le egy pofont a gyereknek, mint amilyen apróságokért egykor őt is megverte a nagyapja.

– Nehéz lenne pontosan megfogalmazni – gondolkozott el Malvina a kávéját kevergetve. – Jayce akkor lépett bele a lázadó korszakába. Mármint ő úgy érezte, valamiért mindenképp lázadnia kell, ahogyan a barátai tették, hiába nem volt keretek közé zárva. Alapvető szabályok és elvárások voltak, de azokat is felrúgta. Elkezdett Manfreddal is szívózni.

– A feszültséget otthon vezette le – jegyezte meg a veterán. A szavait inkább Dimitrinek címezve, mint a rendőrnek. – Jayce okos gyerek egyébként. Le tudtam vele ülni nagyon sokszor, hogy beszéljük át, mi van a háttérben. A segítséget nem igazán akarta elfogadni, és sokszor azt mondta, ne okoskodjak neki, mert úgysem értem meg.

– Na szép – horkantott fel Dimitri hitetlenkedve. Hátradőlt a székében, miközben végignézett Manfredon. A veteránnál nagyobb segítségre és megértésre aligha találhatna az a gyerek. Ritka türelmes és sokat látott ember volt, olyan, aki a szavak mögé látott, és megfejtette hamar valaki nem úgy fejezte ki az érzelmeit, ahogyan sokan mások tették.