Harry egy pár pillanatig le sem merte venni a kezét Hayley szájáról, sőt, maga is kishíján felkiáltott. Az egyikük matracán egy apró, emberforma manó üldögélt. Hatalmas füle volt, mint egy denevérnek, és ruha helyett egy rongyot viselt, ami úgy nézett ki, mintha egy az egyben ráhúztak volna egy párnahuzatot. Teniszlabda nagyságú dülledt, zöld szeme volt – Harry és Hayley egymásra pillantottak. Hát nem képzelődtek: a szempár a sövényből most itt ült a szobájukban, és őket fürkészte.
Az ikrek és a furcsa jövevény pár pillanatig némán meredtek egymásra. A csendet Dudley felszűrődő hangja törte meg:
- Szabad a kabátjukat, Mr. és Mrs. Mallter?
A manó lemászott az ágyról, és olyan mélyen meghajolt, hogy hosszú, vékony orra hozzáért a padlóhoz.
- Öhm – szólt Harry, miközben Hayleyvel tanácstalanul összenéztek – Szervusz.
- Harry és Hayley Potter! – sipította a manó olyan magas hangon, hogyha Hayley sikítását nem, akkor ezt biztosan Dursleyék is meghallották odalent – Dobby már olyan rég szeretett volna találkozni veletek, uram, úrnőm... Micsoda megtiszteltetés...
- Ő... köszönjük – felelte tétován Hayley.
Harryvel összenéztek. Mégis hogy a manóba került egy manó észrevétlenül a szobájukba? Aki ráadásul tudja a nevüket? Hayley azt akarta kérdezni, „Mi vagy te?" de ez túl udvariatlannak tűnt, úgyhogy inkább azt kérdezte:
- Ki vagy te?
- Dobby, úrnőm – felelte a jövevény – Dobby, a házimanó.
- Szervusz, Dobby – biccentett Harry, és az ajtó felé pillantott. Odalentről halk beszélgetés hangjai hallatszottak – Nem szeretnénk gorombának tűnni, de most éppen nem alkalmas az idő arra, hogy házimanókat fogadjunk a szobánkban...
A nappaliban felcsendült Petunia néni jódlizó műnevetése. Dobby, a házimanó lehorgasztotta a fejét.
- De örülünk, hogy megismerhettünk – mondta sietve Hayley – Megkérdezhetem, miért jöttél el hozzánk?
- Hogyne, úrnőm – bólogatott komolyan Dobby – Dobby azért jött, hogy elmondja nektek... Jaj, de nehéz, uram, hölgyem... Dobby nem is tudja, hol kezdje...
- Ülj csak le! – ajánlotta Harry, és az ágyra és a padlón fekvő matracokra mutatott.
Erre Dobby egyszerűen sírva fakadt – igen hangosan. Harry és Hayley rémülten egymásra pillantottak, aztán az ajtóra.
- Bocsáss meg! – suttogta rémülten Harry – Ne haragudj, nem akartalak megbántani...
- Megbántani Dobbyt! – bömbölte a manó – Üljek le! Soha... Még soha, de soha nem kínálta varázsló hellyel Dobbyt... Nem vagyok rá méltó...
Harry és Hayley kétségbeesetten próbálták csitítgatni a manót. Végül sikerült visszaterelniük, és leültetniük az ágy szélére, ahol úgy festett, mint egy csúf, ormótlan játékbaba, de legalább már nem ordított. Mikor sikerült többé-kevésbé összeszednie magát, meghatott csodálattal pillantott egyik ikerről a másikra.
- Nem sok jól nevelt varázslóval találkozhattál – mondta Hayley mosolyogva, hogy felvidítsa.
- Nem, tényleg nem – rázta meg a fejét Dobby. Azután hirtelen felugrott, és fejét dühösen az ablakhoz verte, hatalmas csörömpölés kíséretében.
- Rossz Dobby! – óbégatott – Rossz Dobby!
- Ne! – suttogta kétségbeesetten Hayley – Dobby, ne! Mit művelsz? Dobby, kérlek, hagyd abba...
