Narfolk rózsája 18+ BEFEJEZETT

11. fejezet

A leány fejére húzta csuklyáját, hogy az eltakarja a kíváncsi szemek elől. Habár félt, nincs esélye elbújni, ugyanis már mind hallottak a fehér hercegnőről, kinek írisze oly lila volt, mint az akác. Bőre és haja fakó, akár a hó, stílusa elegáns, előkelő. Létezett egyáltalán olyan ember, aki nem ismerte ezt a különleges szépséget?

Nem valószínű. Ezért Visana Zevar erősen rettegett, hogy valaki meglátja, ki is ő valójában. A nép dühe egyértelmű volt, ahogyan szegénységük szintén. Lassan lépdeltek be a lakosok közé, akik régi ismerősként köszöntötték Nahont és a többieket. Azonban bizonytalan pillantásokat vetettek a királylány felé.

Visana próbálta a lehető legjobban elrejteni arcát, de még így is veszélyben érezte magát. Talán eleve tudták, kit hoznak? Vagy az egyedül a csapat döntése volt, hogy ki az, akit elrabolnak? Vajon a helyiek tiszteletben tartanák személyét?

Ugyanis a leány lehetségesnek tartotta, hogy igen. Mert talán rettegnének Reagor király haragjától, mégis ebben egyáltalán nem lehetett biztos, ezáltal maradt a kétségbeesett rejtőzködésnél.

Végül senki sem figyelt fel rá olyan értelemben, hiába álltak hozzá kellemetlenkedve. De más sokkal nagyobb sokkot okozott Visana számára. A városban éheztek az emberek. Egyesek olyannyira lefogytak, hogy már-már csontvázakhoz voltak hasonlatosak. Mások súlyos betegségekkel küzködtek.

A városkában üvöltés hallatszott, s gyenge sírás keveredett össze a megrázó hanghatással. A fiatal nő azonnal Nahonra pillantott, aki visszanézett rá. A hölgy tekintete árulkodott arról, hogy igazán szeretné tudni, mi vagy ki okozta ezt.

– Egy gyermek még azelőtt elveszti az anyját, hogy az elsőnek a karjába vegye – mondta Noiren, miután a katona szájára nem jöttek ugyanezek a szavak.

– Ú-úgy érted, most szül?

– Igen, úgy.

– És bele fog halni?

– Igen – motyogta maga elé Nahon.

– De miért nem segítünk neki? Megérdemli az életet!

– Nem tudjuk megmenteni, és nagy valószínűséggel így is túl sok ember állja körül. Csak útban lennénk.

– Főleg egy hozzád hasonló nem – vetette oda Chired a leánynak, miközben elsétált mellettük egy kacéran kacagó nővel az oldalán.

– Tudod... ő sem volt mindig ilyen. Elvitte a feleségét és a lányát a járvány. Még mindig nem képes feldolgozni. Habár megértem, én sem lennék képes, ha lenne családom.

– É-én erről még nem hallottam idáig... Ne-nem is sejtettem, hogy itt ilyen nyomorúságos minden. Hogyan segíthetnék rajtuk?

Visana reménykedve nézett Nahon mogyoróbarna íriszébe, mint aki csak engedélyre vár. Jól akart dönteni, mert látta, miféle sors jutott a település lakóinak. Nem vágyott arra, hogy több éhező, beteg embert lásson, kiket halálra ítélt az élet kegyetlensége.

Apja pedig semmibe vette ezeket a személyeket. Mintha nem is léteznének, s gondokkal sem rendelkeznének. Őt csak a vörös boszorkány foglalkoztatta, senki más. Még a saját lányai sem. És a népét is magára hagyta, elhanyagolta, ahogy azt uralkodónak nem szabadott volna.

Inkább egy ágyasba ölte az idejét, ahelyett, hogy a lényeggel törődött volna. Visana csalódott apjában, s az kellett hozzá, hogy végre a szeme előtt legyen ez az elkeserítő helyzet. Munkásokat látott, akik becsületesen dolgoztak, mégsem kapták meg a szükséges táplálékot.