Narfolk rózsája 18+ BEFEJEZETT

19. fejezet

Nahon finoman tartotta a pengét, de elég határozottan ahhoz, hogy a királylány ténylegesen pánikolni kezdjen. Tudta, a férfi sosem ártana neki, mégis ott lebegett tudata szélén a gondolat, miszerint a véletlen folytán is átvághatja a torkát. Másik kezét Visana mellkasán tartotta, s tenyere alatt érezte a szívdobogását.

– Nem mondom még egyszer, csak a királlyal vagyunk hajlandók tárgyalni!

– Rendben – egyezett bele az őr. Ezután eltűnt a falak mögött, míg társa a kis csapatot figyelte.

A hercegnő légzése gyors volt, hogy lenyugtassa magát, orrába szívta a barna hajú illatát. Azonban megint csak az összetörtséget érezte szívében, mintha elvették volna tőle a számára legfontosabbat. Senki sem fog úgy hiányozni neki, mint Nahon. S senkit sem fog úgy félteni, mint őt.

– Szerintetek megtámadnak minket? – kérdezte halkan Kuch.

– Nem valószínű – válaszolt hasonlóan Noiren.

Idegesség telepedett a várakozók sorai köré, nem lehettek biztosan abban, hogy miféle reakciót kapnak a narfolkiaktól. Szerencséjükre nem támadták meg őket, és tíz perc feszültség után megérkezett a király. Visana szeme elkerekedett, mikor meglátta édesapját. Az uralkodó nem tűnt önmagának.

Hófehér bőre szürkés árnyalatot vett fel, fél arcán maszkot hordott. Máskor selymes haja ápolatlanul lógott a vállára. Szeme pedig különösen csillogott. Az a kép, ami előtte megjelent, félelmetes volt, és kegyetlennek tűnt. Ez nem az apja s nem is Reagor király. Közben tudta, hogy igen, ő az, de valami megváltozott. Fejében pedig megjelent egy igen erős sejtés: boszorkány.

– Miért járultatok a színem elé? – kérdezte a király. Hangja erőtlenül csengett, tekintete is hasonló volt.

– Mint látja, nálunk van a lánya, Visana Zevar. Megöljük, amennyiben nem teljesíti a feltételeink.

– Miféle feltételek?

– Ételre és fegyverekre van szükségünk, a Narfolkon kívüliek jogát ugyanúgy képviselni kéne, ahogyan a falon belül lakókét.

– Hogy fellázadjatok? – mondta Reagor szkeptikusan. Arcán semmiféle aggodalom nem látszott, pont ezért volt saját gyermekének is furcsa a jelenlegi helyzet.

– A kintiek éheznek, betegek, haldokolnak. Szükségük van a segítségre – érvelt Noiren.

– Nem érdekel!

– A-apám – kezdte a remegő Visana –, láthatnám Milandine-t?

– A húgod nem kíváncsi rád, és én sem vagyok. Elárultál minket, nem fogadunk vissza.

A lányban ezzel a kegyetlen, szívtelen mondattal, összeállt a kép, s finoman próbált Nahonnak jelezni. A vörös boszorkány műve volt ez, megőrjítette édesapját. Már a szörnyeteggé válás első lépése is megtörtént, ezen jelenleg nem segíthettek.

– Nahon... el kell mennünk innen... nem önmaga – suttogta neki a lány. – A boszorka, Boloda Twilg, megfertőzte. Meneküljünk, meg fog minket támadni!

– Ha nem kell, hát nem adjuk vissza!

A barna hajú a többiekkel együtt hátrálni kezdett, mire a király kiadta a tűzparancsot. A fiatal katona a leánnyal együtt bukott le, míg pajzsaikba nyilak álltak. Visana hamarosan csak azt vette észre, hogy párja rángatja őt. Futottak, egyenesen az erdő felé. Próbálták kikerülni az egyre záporozó nyílvesszőket, melyek megállíthatatlanul süvítettek a levegőben.