Elölről - SzJG 1

szeptember 29., péntek (2)

Délben véget ért számunkra a kötelező program, és mindenki haza is sietett, hogy az esti bálra rendbe szedjük magunkat. Anyu épp nem volt otthon, de hagyott nekem csirkemellet párolt spárgával, és a vasalóállványt is előkészítette, ahogy reggel kértem, ugyanis a bálra szánt rózsaszín hosszúujjú ruhám teljesen gyűrött volt. Evés után gyorsan lezuhanyoztam (az arcom még ragadt a tejszínhabtól) és átöltöztem otthoni ruhába, hogy nekiessek a vasalásnak, de ahogy levettem a szoknyát a fogasról, megállapítottam, hogy szebb, mint új korában.

– Szia, anyuci, levasaltad reggel a szoknyámat? – telefonáltam egyet gyorsan.

– Dehogy, biztosan a vakondok voltak – vágta rá anyu.

– Ezek nagyon rendes vakondok – állapítottam meg. – Nemsokára átmegyek Niáékhoz, együtt készülődünk.

– Ki az a Nia? Hol lakik?

– Tóth Antónia, az osztálytársam, és nagyjából negyedórára tőlünk. Julcsival megyek – tettem hozzá az ultimate megoldást kábé az összes problémára.

– Jól van, jó bulit, apu megy értetek tízre – zárta le anyu, akit amúgy valószínűleg megzavartam munka közben.

A cuccaimat felkapva siettem át Julcsiékhoz, majd közösen buszra pattantunk, és valóban megérkeztünk a kijelölt megállóba olyan 20 perc alatt, ahol Nia már várt ránk.

– Többiek? – forgolódtam Orsit és Ritát keresve.

– Orsi késik, Rita biciklivel jön közvetlen hozzánk – magyarázta.

– És biciklivel fog hazamenni a bál után? – értetlenkedtem.

– Hm... ezt nem gondoltuk át – röhögött fel, aztán előttünk sétálva mutatta az utat, és közben arról sztorizgatott, hogy melyik sarokról szokta látni, ha futnia kell a buszra, meg hol esett pofára két hete, és hasonló érdekességek.

Niáék egy a miénkhez hasonló kis utcában laknak egy egyszintes házban az anyukájával, aki a konyhában forgolódott, ahol már Rita is várt ránk egy pohár narancslevet iszogatva.

– Sziasztok lányok! Réka vagyok, Toncsi anyukája, tegeződjünk – lépett hozzánk, mire kezet nyújtva mi is bemutatkoztunk. – Nagyon sokat hallottam már rólatok!

– Jó, anyu, akkor mi megyünk is készülődni – hátrált Nia (feltételeztem) a szobája felé. Rita végül hozta magával a gyümölcsitalt is, annyira hirtelen érte, hogy távozunk a konyhából.

– Ha bárki Toncsinak mer szólítani, én sajátkezűleg nyírom ki – közölte az ajtót becsukva a lány.

– Eszünkbe sem jutna – vágtam rá, figyelembe véve, hogy ezt a fenyegetést akár szó szerint is vehetjük.

– Rendben. Akkor első napirendi pont: zeneválasztás – kapcsolta be a hangszórót Nia, és azonnal rá is csatlakoztatta a telefonját azzal a felütéssel, hogy beállítja az ő listáját, de nyugodtan nyúljunk bele.

– Mennyi időnk van? – pillantott az órára Julcsi.

– Kábé egy óránk, ha gyalog megyünk, ha meg tömegközlekedünk... akkor is – vezette végig.

Először mindannyian kibontottuk a hajunkat, ami nagyjából hasonlóan hullámosodott be, így elég érdekesen nézhettünk ki egymás mellett, de minket ez nem igazán zavart. Az már sokkal inkább, hogy mivel tövig hullámos volt, szinte semmit nem tudtam kezdeni vele, gyakorlatilag hárman kellettünk hozzá, hogy elölről néhány tincset értelmesen hátratűzzek, méghozzá úgy, hogy a vége azoknak se egyenesedjen ki a sok piszkálástól. Erre az orvosokat megszégyenítő operációra futott be Orsi, úgyhogy Niának ki kellett mennie elé, míg mi hárman küzdöttünk.