Elölről - SzJG 1

október 11., szerda

Bár Julcsi betegsége már a végéhez közeledett, még egy nap pihenőt kiírtak neki, amit ő természetesen bölcsen kihasznált, így Bendével ketten indultunk a suliba. Az egyre hidegebb időre való tekintettel ma nem sétáltunk, hanem busszal mentünk, úgyhogy egy páros ülést elfoglalva kényelmesen megbeszélhettük az élet nagy dolgait.

– Mizu a lovagoddal? – dobta fel az első témát Bende.

– Ha Konrádra gondolsz, semmi érdekes, tegnap kétszer is leégettem magamat előtte tíz percen belül.

– Ó, ez nagyon is érdekesnek hangzik – fordult még inkább felém, úgyhogy kénytelen voltam neki is elmesélni a bénázásomat az ebédlőben. Egyre kevésbé volt rossz újraélni egyébként, már én is egészen jót röhögtem rajta.

Szemerkélő esőben szálltunk le a buszról, úgyhogy feltettem a pulcsim kapucniját, amit egy nagyobb eső másfél perc alatt áztatott volna át, de ezzel kibírtam a suliig. A bejárat előtt így természetesen nem várakozott senki, az aulában Máday pedig minden érkezőre ráüvöltött, hogy használja a lábtörlőt. Szokásos Szent Johannás reggeli idill.

A nap első két órája (töri és francia) lazán telt, a rossz időtől valahogy mi is belassultunk kissé, aztán a többiek elmentek átöltözni tesire, én meg bekopogtam a tanáriba, hogy Somogyi orra alá toljam a papíromat a dokitól, miszerint én még egy hétig nem futkározok.

– Jó napot, tanárnő! A héten fel vagyok mentve tesiből, hoztam az orvosi igazolást – mutattam neki a bejegyzést az ellenőrzőmben.

– Emese, engem te ne nézz hülyének! Tegnap délután két órát ugrabugráltál a táncpróbán, nincs neked semmi bajod! Majd kapsz könnyített feladatot, irány öltözni – intett az ajtó felé.

Nem szóltam egy szót sem, mert amúgy valamilyen szinten igaza volt, úgyhogy beletörődtem a sorsomba, meg abba is, hogy a fizika- és kémiaanyagot ezek szerint nem ebben a háromnegyed órában fogom átnézni.

– Hát te hova készülsz? – csodálkozott az öltözőben Orsi.

– Somogyi nem fogadta el a felmentésemet – vontam meg a vállam.

– Mi az, hogy nem fogadja el? Ilyet lehet egyáltalán? – akadt ki Nia teljesen.

– Tudja, hogy tegnap táncra is bementem, és így nem – ismételtem a tanárnő indoklását.

– Ja, és azt is végigköhögted – tette hozzá Orsi.

– Jól van, nem nagy dolog, ha tényleg kínlódok, úgyis békén fog hagyni. Csak az zavar, hogy át akartam még nézni a kémiát meg a fizikát – magyaráztam.

– Hiányoztál egy hetet, csak nem feleltet most le – állapította meg naivan Orsi.

– Gondosról beszélünk. Lehet, azt sem tudja, hogy Mesi hiányzott – javította ki Rita.

Végül csak fél távnyi futást kaptam tesin, amire a b-s lányok természetesen nyávogtak egy sort (nem mintha nem tudnák, hogy beteg voltam, az csak feltűnt nekik, hogy egész múlt héten nem találkoztunk), utána pedig a röplabda alapjait tanulgattuk félpályán, több-kevesebb sikerrel, míg a fiúk egy kapura fociztak. Az élet nem fair, ezt mondtam már? Én egészen jól elvoltam Orsival, Rita viszont olyannyira megkínlódott Niával, hogy a tanárnő inkább kiültette egy ponton, és Rita hozzánk csatlakozott harmadikként, így kis körben ütögettük a labdát. Az óra végére kellemesen piros lett az alkarom, annyiszor megcsípte a labda, de mindegy.

Fizikán Gondos valóban nem feleltetett engem, na nem azért, mert hiányoztam, hanem mert már akkor kimondta Nia nevét, amikor még csak nyílt a napló. Szegény lány közel húsz percig szenvedett a táblánál, orrba-szájba próbáltunk súgni neki, de a tanárnő egy ponton megunta a pisszegést, és közölte, hogy még egy szó, és mindenki egyest kap. Úgyhogy nem szólaltunk meg többet, így viszont Nia sem, és egy karóval ült le.