Elölről - SzJG 1

szeptember 5., kedd

Nem tudom, hogy két alkalom után lehet-e valamit szokásnak nevezni, amennyiben igen, a mai reggelem a szokásosan indult. Reggeli, fürdő, haj összekötve copfba (nyáron sikerült kikísérleteznem, hogy csináljam, hogy ne lapuljon le), felvettem egy napraforgós szoknyát, Julcsival megállapítottuk, hogy nem is nézhetnénk ki különbözőbben, Bende ma kék inget gombolt ki magán fehér pólóval, mindhárman tornacipőben elindultunk a Szent Johanna felé.

Az aulában Máday szemmértékre megpróbálta belőni, megfelelő hosszú-e a szoknyám, aztán inkább lemérte (persze ügyeltem rá, hogy az legyen, egészen kicsi korom óta szenvedélyem az életben maradás, és az ighelyettessel való rossz viszony ezt gátolhatja), Bendének javasolta, hogy használja rendeltetésszerűen az ingjeit, Julcsitól meg megkérdezte, hogy ezeket a pulcsikat a női osztályon találja-e. Aztán tovább is engedett.

– Milyen harapós ma reggel – jegyeztem meg a lépcsőn felfelé haladva, és elnevettük magunkat.

Az osztályterem üres volt, rájöttünk, hogy infónk lesz, úgyhogy ballaghattunk vissza a földszintre, és ha már ott jártunk, vettünk a büfében két túrós batyut, egy brióst, egy kólát, egy jegeskávét és egy mentes vizet. Még nagyban éltettem a Mizo-t, amikor megérkeztünk az osztályhoz, akik a terem előtt várakoztak, és elég összeszedettnek tűntek, mivel Máday pont ránk látott, kettesével-hármasával halkan beszélgettünk. Áron és Nia között Rita próbált igazságot tenni, Bende és Zalán utóbbi telóját nézve nevettek valamin, gondolom, mémekkel szórakoztatták magukat, Julcsi és Dani sorozatokról beszéltek, kiderült, hogy több is van, amit mindketten szeretnek, én pedig Tomival és Orsival a szakkörökről csevegtem. Megjelent előttünk egy fiatal férfi, kulcscsomóval, és felajánlotta, hogy beenged minket, ha viselkedünk, mert neki még el kell intéznie pár dolgot a tanáriban. Megígértük, hogy viselkedünk, de kétlem, hogy ezt bárki is elhitte volna.

A suli infó terme nagyon klassz, a padok U alakba vannak rendezve, így a tanár mindenki képernyőjére rálát, ami amúgy annyira nem jó, viszont annyira különbözik az általános iskolai doboz méretű monitoroktól, hogy csak jót mondhattam rá. Az ülésrendet illetően alapvetően két választásom volt, vagy az ablak felőli oldalra ülök, így tudom bámulni a járókelőket és minden egyebet, ha unatkozok, vagy a plakátok alá, amik egy dogánál baromi nagy segítséget tudnak nyújtani. Persze erre nem csak én jöttem rá, sőt, a szemfülesebbek ezt szúrták ki először, úgyhogy csak az ablaknál maradt hely, mire lehúztam a tejeskávéból az utolsó pár kortyot és kidobtam a dobozát. Kezdtem rájönni, hogy az üres utca amúgy nem túl izgalmas, aztán hirtelen nem volt már üres, megjelentek Takácsék, és ököllel kezdtek kopogni, úgyhogy kinyitottam az ablakot.

– Ha még egyszer elkésünk, Máday kinyír, nyisd a másikat is – hadarta Peti.

Szóval így próbálták kijátszani az ighelyettest. Zalán fel is vette videóra, ahogy két-két srác segít az ikreknek a bejutásban, akik épp időben csukták vissza az ablakot és ültek le, mert megérkezett a tanár úr. Tölgyessy László vicces volt és laza, és együtt nevettünk fel, amikor közölte, hogy most meg kéne beszélnünk a számítógép részeit és használatukat, de nem tudja, hogy ki tanítana kit. Ebből kifolyólag inkább arról volt szó, ki milyen számítógépes ismeretekkel rendelkezik. Tomi és Dani durván túlképzettek, a programozástól eltekintve Zalán is, a legtöbben az alapvető funkciókat tudjuk használni, Áron pedig állításai szerint kizárólag a böngészőt, abban viszont profi.

Bioszra vissza kellett sétálnunk a saját termünkbe, amihez át kellett vágnunk az aulán, aka Máday mellett, akinek természetesen feltűnt, hogy valami nem stimmel.

– Hogy létezik az, hogy Takácsékat nem láttam megérkezni? – piszkálta a vonalzóját, de közben a sorunk végét figyelte.

– Biztos nem tetszett észrevenni minket – mosolygott Pali.