Elölről - SzJG 1

szeptember 25., hétfő

Soha nem hittem volna, hogy ezt egyszer komolyan leírom, de ma reggel egy talicskát tolva léptem ki a kapun. Viszont sokkal kevésbé éreztem magamat röhejesen, amikor Julcsi egy felmosóvödröt szorongatva várt rám a kapunkban. Bendére várva mindketten összehúztuk magunkon a felső réteg ruhát, ami nálam egy bőrdzsekit jelentett, Julcsi esetében pedig egy kötött pulcsit, ami alatt mindketten rövid ujjú blúzt viseltünk, ugyanis a tipikus szeptember végi időjárásban reggel megfagyni, napközben pedig megsülni nem akartunk. Általában egyik sem jött össze, egyedül a tornacipő bizonyult minden esetben jó választásnak. Végül csak felbukkant Bende is, a megbeszéltnél közel tíz perccel később, gitártokkal a hátán kellemesen sétálgatva. Nem értem, hogy nem fagyott meg hosszú ujjú ingben és alá vett pólóban.

– Húzz már bele, el fogunk késni! – kiáltottam oda neki, mire a szembeszomszéd leengedte az addigra már félig felhúzott redőnyét, világosan kifejezve, hogy ilyen korán még nem kíváncsi a műsorra. Majd elnézést kérek, ha legközelebb összefutunk.

– Jól van, jól van – gyorsította meg a lépteit. – Jöttem volna hamarabb, csak ki kellett pakolnom a gitártokból, és beletenni a tanszereket.

– És nem tudtad előre, hogy ezt meg kell csinálnod? – vontam fel a szemöldököm.

– Emese, ezt a beszélgetést már lefolytattam anyuval!

– Jó, jó, hagyjuk. Pakolsz valamit a talicskába?

– Beleülhetek?

– Neked nem fel kéne ajánlanod inkább, hogy önként és lelkesen fuvarozol minket? – kérdeztem vissza.

– Egy ideális világban, de, de hát ismertek – vonta meg a vállát röhögve.

– Felőlem gyere, de ha nem bírom tartani, akkor elengedlek a lejtőn – figyelmeztettem, bár nem gondoltam komolyan.

– Nem baj, Máday elkap – vihogott tovább Bende, és ekkor már mi sem bírtuk tartani magunkat, úgyhogy Bende bemászott a talicskába, és közel sem szokványos módon érkeztünk a sulihoz.

A Szent Johanna körül a szokásos nyüzsgés fogadott minket, kiegészülve a DÖK-ösökkel, akik azok után, hogy megdicsérték a belépőnket, kiosztottak nekünk egy-egy Szent Johanná-s láthatósági mellényt, hogy „könnyebben felismerjék a gólyákat a suliban". A gólyahét örömére Máday egyetlen rossz szót sem szólhatott sem erre, sem arra, hogy betoltam egy talicskát az épületbe. Főleg, hogy mögöttem Takácsék bevásárlókocsival érkeztek, Tomi pedig egy centrifugát szorongatott.

– Te ezzel villamosoztál? – fogta a fejét nevetve Julcsi.

– Aha, pont múlt héten döglött be – magyarázta büszkén. – De engem inkább az érdekelne, hogy ti honnan szereztétek ezt? – mutogatott a bevásárlókocsira.

– Van nem messze tőlünk egy Lidl, ahol szórták ki a régieket, mi meg megkérdeztük, hogy elhozhatjuk-e. Elhozhattuk – vigyorgott Peti.

– Csak azt nem tudom, a lépcsőn hogy visszük fel – méregette Pali.

– Ebbe én is belefutottam – jeleztem a talicskám mellett ácsorogva.

– Hagyjuk itt a búsba a büfé előtt – vetette fel Peti.

– Micsoda? Mi van, ha elviszik? – akadtam meg.

– Szerinted Mádaynak nem lesz elég feltűnő, ha valaki egy talicskával rohangál a suliban? – kérdezett vissza, mire beláttam, hogy igaza van, úgyhogy kikaptam a füzeteimet és haladhattunk tovább.

Az első utunk a szekrényekhez vezetett, amikből a kinyitás után azonnal kihullotak a gólyabáli szórólapok, amin többek között a bálkirály- és bálkirálynő-jelöltek neve is szerepelt.