Elölről - SzJG 1

augusztus 28, hétfő (1)

Ahogy azt sejtettem és írtam is, az izgalomtól nagyon nehezen aludtam el, ennek ellenére az ébresztő csörgése előtt negyedórával úgy pattantam ki az ágyból, mintha valami belém csípett volna. Azonnal átsétáltam a fürdőbe, letusoltam (soha nem szoktam, és soha többet nem is fogok, még a forró víz is dermesztő hidegnek érződik kora reggel), fogat mostam, belebújtam a világoskék rövid overallomba, megcsináltam a hajamat, aztán újra, aztán még egyszer, mire végre olyan lett, ahogy én azt elképzeltem. Nagyon jó ötleteket találok a Pinteresten, de szerintem azokat nem derékig érő, hullámos hajra tervezik, így meggyűlt a bajom azzal, hogy a hajam elejét úgy tudjam felfogni kis copfba, mint a lány a videón.

Épp a mogyoróvajas kenyeremet eszegettem, amikor valaki rátenyerelt a csengőnkre, úgyhogy sietve ajtót nyitottam és beengedtem Bendét. Feltolta a napszemüvegét a fejére, és fél karral esetlenül átölelt, mert a hátán az oldaltáskája mellett a gitárja is ott lógott. Fekete pólót és farmer térdnadrágot viselt, szintén farmerszínű tornacipővel. Ja igen, a tornacipő egy fontos elem a barátságunkban, ugyanis jellemzően mindhárman tornacipőt hordunk kábé mindenhez, ami külön vicces, mert alapvetően a stílusunk egy háromszög három csúcsában helyezkedik el.

Épp visszaültem reggelizni, és Bendét is megkínáltam egy kakaóval, amikor újra eszeveszett berregés hangzott, azaz Julcsi is megérkezett. Ő csíkos pólóban és sötét rövidnadrágban támaszkodott a kapunkban, és a frufruját próbálta eltűrni a szeméből.

– Szép jó reggelt – örült meg nekünk.

– Neked is. Hajcsatot? – ajánlottam fel.

– Nem segít, próbáltam. Inkább kakaót kérnék, ha van – lépett be, úgyhogy neki is előkaptam egy bögrét, és csendben eszegettünk (illetve ők csak iszogattak), míg be nem rohant a konyhába anyu.

– Emese, miért nem ébresztettél fel? – kérdezte, a hangsúlya alapján ítélve a hisztéria határán.

– Azt hittem, már felkeltél – töröltem meg a számat. – De nyugi, még van 10 percünk indulásig.

Ezt inkább le sem reagálta, hanem félőrült módon pakolásba és rendezkedésbe kezdett. Háromnegyedkor mindannyian készen álltunk (Bende közben be is szaladt a kocsi mellől egy zseblámpáért) rajta kívül, ugyanis mániákusan ellenőrzött mindent. Hét ötvenkettőkor aztán csak bepattantunk a kocsiba és száguldottunk a suli felé, az első piroson még át, a másodiknál szóltunk, hogy ha közlekedési balesetet okoz, az valószínűleg tovább fog tartani, mint a fél perces várakozási idő, úgyhogy ne tegye. Talán még nálam is idegesebb volt.

Nyolc után pár perccel estünk oda a gimi elé, de ahhoz képest úgy tűnt, nem maradtunk le semmiről. Alig néhányan lézengtek a busz körül, diákok szülőkkel, egyértelműen kitűnt két felnőtt mappával a kezükben. Egy negyvenes éveiben járó férfi, feltűrt ujjú ingben, mellényben és szövetnadrágban, szemüveggel, és egy nála fiatalabbnak tűnő nő térdig érő szoknyában, egyszerű pántos felsőben és szandálban, szintén szemüveggel. A két ofőjelölt.

Eljött a mi pillanatunk, hárman egyszerre odaléptünk hozzájuk, elmondtuk a nevünket, mire mindketten vizsgálni kezdték a kezükben tartott névsort, végül a nő jelezte, hogy hozzá tartozunk.

– Üdvözöllek titeket, kedves leendő 9.A-sok, Farkas Evelin vagyok, az osztályfőnök – mutatkozott be. – Örülök, hogy megismerhetlek titeket. Ha mindenki megérkezett, indulunk is, de úgy látom, sokaknak nem a pontosság a legfőbb erénye – jegyezte meg. Amúgy mi is késtünk, de a listáján összesen 5 kihúzott név szerepelt, amiből hármat mi jelentettünk, és elvileg hat főre vártunk még, de nem akartam leselkedni, így távolabb sétáltunk, és kis kört (vagy még inkább háromszöget) alkotva beszélgettünk.