No Way Out

4. rész

Szingapúrba helyi idő szerint hajnali háromkor érkeztünk meg, de még így is hatalmas volt a nyüzsgés. Mire a hotelbe becsekkoltunk, már négy óra is elmúlt, de mivel az esti futam miatt úgyis az európai idővel számolnak, tökéletes volt, éppen időben voltunk még a legfekvést illetően.

El sem akartam hinni, hogy itt vagyok, éppen ezért a zuhany után még kiültem a teraszra, mert gyönyörködni akartam a városban.

Alszol, bébi? - villant fel az üzenet az okosórámon nem sokkal később. Elmosolyodtam, majd a telefonom után nyúltam, hogy válaszoljak.

Még ébren vagyok. Segítsek valamiben? - írtam vissza.

Van egy üveg borom, ihatnánk, ha van kedved - érkezett meg a válasz.

Nyitom az ajtót - válaszoltam vigyorogva.

- Szabad neked inni egyáltalán a gyógyszerek miatt? - kérdeztem, mikor beengedtem.

- Egy pohár nem árthat, nem részeg akarok lenni.

- Jó, jogos. Bocsi. Nate alszik már?

- Semm baj. Dehogy alszik. Anyával beszélgetnek, én meg úgy voltam vele, hogy akkor átjövök hozzád, ha még ébren vagy. Nate elengedett - nevetett fel.

- Rendes gyerek, elengedi az apját zülleni.

- Látszik, hogy én neveltem. Tökéletes gyerek - húzta ki magát.

- Vitathatatlan, nagyon jó munkát végzel - helyeseltem, mivel tényleg nagyon jól csinálja a dolgát. Nate egy ügyes, talpraesett gyerek, akinek a szíve is a helyén van. Láttam már rengeteg gyereket, de ő a legjobbak között van.

- Úgy gondolod? - kérdezett rám kissé elérzékenyülve. - Nincs könnyű dolgom, de azon vagyok, hogy jól csináljam, amit csinálok.

- Igen, úgy gondolom. Nate szerencsés, amiért te vagy az apja.

- Köszönöm - ölelt meg óvatosan. - Sokat jelent, ha valaki ezt mondja nekem, hogy nem vagyok nagyon szerencsétlen benne.

- Nagyon sokan örülnének ilyen apának - jelentettem ki, közben pedig töltöttem magunknak a borból, majd leültünk a teraszon a fotelekbe. - Hé, ne nézz így! - szóltam rá nevetve, mikor elkeseredett ábrázattal nézett rám. - Lehet, hogy a vérszerinti apámat nem ismerem, illetve senkit sem, mert a vérszerinti anyám családjából sem kapkodott senki azért, hogy magához vegyen, de az örökbefogadó szüleim nagyon is szeretnek, sokat köszönhetek nekik. Soha nem éreztem azt, hogy a bátyámat jobban szeretnék vagy kivételezés lenne, pedig Lukas a saját gyerekük. Csak mivel komplikációk voltak a szülésnél, anya nem mert még egy terhességet bevállalni, de akartak még gyereket, így nekem is esélyem lett egy jó életre. Mindent nekik köszönhetek. Nekem ők a családom.

- Tudsz valamit a vérszerinti szüleidről? - kérdezte egy kis idővel később.

- Nem igazán. Annyit tudok, hogy anya spanyol volt, az apám meg norvég elviekben. Nizzában születtem, aztán Monacóba kerültem, mikor örökbefogadtak. Utána egy időre visszaköltöztünk Németországba, mert, mint a vezetéknevem is árulkodik róla, német család fogadott örökbe. Imádtam ott élni.

- Akkor beszélsz pár nyelven - mosolyodott el.

- Németül, franciául és angolul. Nem olyan sok az. Igyekeztem megtanulni még spanyolul, de végül letettem róla, nem volt kivel tanulni. A német adott volt a család miatt, a francia meg az angol meg Monaco miatt.

- Németországon belül hol éltetek? - tért át erre a témára.

- Három évig voltunk Hamburgban, majd újabb három év jött Sylt szigentén. Az fent van egészen Dánia környékén már. De gyönyörű hely. Egyszerűen lenyűgöző. A 16. szülinapom előtt költöztünk oda, majd az egyetem előtt mentünk vissza Monacóba. Apa pilóta, emiatt volt annyi költözés, mert ugye mikor hová helyezték át. De én szerettem. Anya meg turisztikai irodában dolgozott, szóval megtalálta mindenhol a helyét.