No Way Out

9. rész

Las Vegas után egyből mentünk is Abu Dhabiba, az én bioritmusom pedig teljesen felborult. Keddre ráadásul olyan beteg lettem, hogy az ágyból sem bírtam kikelni. Fájt mindenem, lázam is volt, azt sem tudtam, melyik bolygón vagyok. Daniel aggódva figyelt minden szabad percében, ha mennie kellett valahova, akkor is állandóan küldte az üzeneteket.

Nagyon jól esett, hogy így törődött velem, imádtam minden pillanatát az aggodalmaskodásának. Természetesen a szüleim is folyamatosan érdeklődtek irántam, valamint Grace is többször írt. Nem mondom, megható volt az aggodalmaskodásuk. Még Lukas is írt, igaz, ő elintézte annyival, hogy, ha meghalok, akkor legalább nem lesz, aki leamortizálja a kocsiját. Jó ég, csak háromszor mentem neki a padkának. Rendes testvér, mondhatom. Nate pedig egy percre sem mozdult mellőlem, csak akkor hagyott magamra nagy szájhúzások közepedte, mikor valamelyikünknek mosdóba kellett mennie.

- Sziasztok! - jött be hozzánk Dan a nap végén. - Uh, Nate már alszik - folytatta halkabban, mikor meglátta a mellettem békésen szuszogó fiát. - Hogy vagy, bébi? - jött oda hozzám, majd megpuszilta a homlokomat.

- Nagyon rosszul - válaszoltam erőtlenül.

- Lázad van, nem is kicsi. Vettél be rá valamit? - ült le mellém, majd simogatni kezdte az arcomat.

- Igen, de nem lettem jobban. Fáj mindenem, és ha köhögök, akkor olyan, mintha vasvillával szurkálnák a hátamat és a mellkasomat.

- Öltözz, kicsim, megyünk az ügyeletre! Mi van, ha ez tüdőgyulladás? Nem játszunk.

- Mi lesz Nate-tel? Nem hagyhatjuk itt. Plusz, nem vagyok a kicsid - mosolyodtam el, majd úgy elkezdtem köhögni, mint egy láncdohányos.

- Ne akarj már veszekedni, Isie! Megkérdezem Maxot, hogy átjön-e addig, míg beviszlek a kórházba. Öltözz! - parancsolt rám, majd elővette a telefonját, hogy beszéljen a holland pilótával.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, odavonszoltam magam a bőröndömhöz, és kiszedtem belőle egy pólót, zoknit, meg egy nadrágot. Már ennyitől úgy éreztem, meghalok, de felkaptam a telefonomat meg a táskámat még, utána átmentem a másik szobába, hogy ne ébresszem fel Nate-et. Létezni is fájt, így leültem Dan ágyának a szélére. Próbáltam felöltözni, de egyszerűen nem volt erőm. Sírni kezdtem, Dan ekkor lépett be pont.

- Max mindjárt itt van. Isie, mi a baj? - jött oda hozzám. - Isie, mondj valamit! - nézett rám aggódva.

- Nem bírok felöltözni - szipogtam. Dan kivette a kezemből a zoknimat, majd felhúzta a lábamra, mint egy gyereknek.

- Add ide a többit is - nyújtotta ki a kezét. - Ne nézz így! Te is segítettél a műtétem után - magyarázta, miközben a nadrágomat próbálta felhúzni a lábamra. Felálltam, így teljesen rám tudta szerencsétlenkedni. A cipzár és a gomb volt a nehezebb dió, úgy éreztem, lángra kap a bőröm, mikor hozzáért a hasamhoz, és nem a láztól. - Melltartót nem hoztál? - nézett szét.

- Nem kell. Nincs erőm azzal is foglalkozni - huppantam vissza az ágyra, majd felemeltem a kezeimet, hogy a topomat le tudja rólam venni Dan.

- Istenem, de gyönyörű vagy! - mosolyodott el. Ezután gyorsan rám adta a pólót és a cipőmet is. Mikor Max megérkezett, beengedte, mondott neki pár szót, aztán el is indultunk. Zombiként járkáltam a folyosón, azt sem tudtam, hogy jutottam le végül a kocsiig.

A kórházba nagyon hamar beértünk, Dan azonnal kerített egy embert, aki felvette az adataimat, és mire észbe kaptam, már egy vizsgálóban ültem.

- Elnézést, ide nem jöhet be! - szólt rá Danre a doktornő.

- Ő a férjem, szeretném, ha itt lenne - hazudtam ijedten, mert nem akartam egyedül maradni. Nincsenek jó emlékeim a kórházakból. Rettegtem attól, hogy egyedül maradok. És féltem, hogy ha azt mondom, csak egy ismerősöm, kint kell maradnia. Nem tudom, mennyire szigorúak itt a szabályok a vallás miatt.