Ahogy a padlón lépkedek,
Megnyikordul a fa.
Meggörbül az alattam fekvő léc;
Esek. Esek, tova.
A mély magába szippant és az elmosódott fények kísértenek mindvégig.
Az életnek vége, a létnek nem.
Tovább élek - létezem -
A semmiben.
Érzem ahogy az esős napok autóinak fényszórója pirosra festi az arcom.
De ez csak egy emlék.
Amit újranézek a falon.
De nincs fal.
Nincs emlék.
Csak én vagyok.
Meleg folyadék folyik lefelé az orrnyergem mellett.
Az ujjammal dörzsölöm
De kezem most tényleg megfestett.
A vérem az, mi piros volt
Nem a fény,
Az csak kopár, múló emlék, mely hozzám szólt.
A vérem, a vérem, ami én vagyok.
Én, tehát a valóság.
A vérem van csak, s a lelkem,
De a lelkem is csak úgy van jelen, mint az aggódó hatóságok;
Van, de mégsincs.
S közben meglátszik,
A vérem vagyok én,
A vérem a világ, de még annál is több,
Mert a vérem a létem;
Egy verem,
Amely végtelen.
