A pohár víz fojtásából alig szabadulok.
Vizes nyakkal és pólóval szakítom el az üres üvegedényt számtól.
Elejtem. Ordítok.
A szilánkok belefúródnak a lábfejembe és szétrepülnek a csempén.
Már látom a piros folyadékot.
Mely csorog a földre; elém.
Körülnézek és felkapom a – korábban sav feltörlésére használt – konyharuhát.
Múltkor is ezzel töröltem fel a jól ismert vöröst.
De ez most más.
A maró fájdalom mindennél erősebben hasít belém,
Ahogy a nedves törlőrongy a bőrömhöz
Ér.
A sósav másodpercek alatt beivódik a bőrömbe.
Arcom rángani kezd és a padlóra vetem magam.
A szilánkok utat nyernek testembe ismét.
Talán ez lesz a végszavam.
De nem is tudom mi, mert csak ordítok.
És ordítok.
És ordítok.
Várom, hogy a kínnak vége legyen, de az nem múlik.
Érzem, ahogy a bőröm vérzik és felhólyagosodik.
Megpróbálom felhúzni magam, de az asztalon való tapogatózással csak leverem a konyhakést.
Pech.
Reflexből megmarkolom, élénél fogva,
Így mélyen belevágok a kéz szöveteibe; a húsba.
Üvöltök, kapálózok.
Nem hallja senki.
Nem jön senki.
Egyedül vagyok.
A sárgán égő lámpa az, mit utoljára látok.
S vágyok. Vágyok
El.
Megforgatom vérző ujjaim közt a pengét
S a markolatánál fogva szúrom magamba.
Elég.
̶E̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶,̶ ̶e̶l̶é̶g̶.
