Elragadó bájod borzongató gyönyöre láttán
Végigfut a hideg hátamon.
Ahogy a Hold leple alatt most ide-oda forogsz, megigéz.
Álmodom.
A távoli égitestek homályosan integetnek,
Mint holdunk fejdíszei,
Ki arra vár hogy e koronát átvedd tőle.
Szoknyád ráncai elröpítenek a késő jövőbe,
Hol a szoknya szócskát már mi váltjuk fel,
Magunk ősz hajával.
De eme látképért is, ki felel,
Te vagy,
Hisz megsemmisít léted nagysága,
S ugyanakkor porcelánszerű törékenysége.
Hisz megváltottál,
Megváltottad életem önmagaddal.
Hisz csupán szemed gyermeki csillanása,
Könnyed kacajod csilingelése
Olyan tájakra vezet, melyeket eddig hatalmas indafal zárt el előlem.
Egeket,
Egeket renget csodád,
Hisz az ég, a föld remeg, ha rád szemet vethet.
De ó, mily távol vagy mégis,
Hisz választottál,
Választottál bizony.
A föld az, mi téged vonz,
S mi lefelé húz
Lebilincselő súlyként.
Hát így ér véget sorsunk.
Látom az élénk álomképeket szertefoszlani,
Tovaúszni,
Látlak téged kinézni, kihajolni.
Tehetetlenséggel nézem utolsó pillanataid a magasban,
Amint elhagysz,
Elmúlsz
S a legnagyobb bájjal a balkonról lezuhansz.
