Csuklómat marja a vastag kötél.
Egy székhez láncoltak.
Nem tudok mozdulni,
Mert belevág a húsomba a finoman sodort anyag.
Látásom elhomályosult.
A fájdalmam dagad.
Dagad mint egy vad tenger, mely a partot nyaldossa.
A számat is szétfeszíti a zsinór.
Némán próbálok kiáltani.
Hiába.
Rúgdosok, kapálózok,
A fejem beverem a durva fába.
Érzem a vér langyos folyását,
Ahogy az a friss sebből most patakzik.
A gigantikus szálka körül,
Mely most belémfúródott, kapaszkodik
Lejjebb és lejjebb.
Sötét van,
Hideg és éhezek.
Fogaimmal próbálom lefejteni magamról a legvékonyabb spárgát.
De nem tudom kitornászni szájamból.
Hátraszorított kezemmel,
Karmaimmal
Kaparom a vastagabb köteleket.
Gondolatszerű, néma szavaimmal
Nyugtatgatom magam.
Majd megállok.
Az összes erőfeszítés hasztalan,
Hiszen vége
Örökre.
Már nincs menekvés és ezt
Az ajtónyikorgás is jelzi.
A hideg, kopogó léptek
Elbódítanak.
Vagyis a félelem
Teszi ezt velem
Igazából.
Alig érzékelek bármit a sötét sziluettből.
Csak a kattanást hallom az alak mozgása mellett.
A jól ismert kattanást,
Melyet már én is sokszor kényszerítettem elő saját fegyvereimből.
De ez most más.
Mert ez az ember el fogja sütni.
Meglő,
És akkor már nem csak a tarkóm vérezhet majd.
A hangja akár az ajtó nyikorgása.
Repedt fazékra emlékeztet.
Megszólít, de nem hallom.
Az illúziók sokasága betemet.
Eltemet.
Áshatom sírom.
Vagyis már arra sem lesz esélyem,
Mert ez a szánalmas alak,
Akit nem is ismerek.
Most megöl;
Lelő, esetleg megkésel, ha olyan kedve van.
Vagy csak egy szemtanút akar.
Hogy valaki érezze utolsó leheletét.
Érzem a fém hűvös simítását nyakamon.
Ide-oda húzgálja.
A számból kiakasztja a zsinórt.
A pisztolyt egészen a gégémig feldugja.
Vár.
Nem tudok nyelni.
Most vagy megfullaszt, vagy szitává lő.
Esetleg egy golyót belém ereszt és hagy kínlódni.
Merő
Bátorságból mégis megmozdítom a fejem.
Nyelek.
Beszívok.
Kifújok.
Visszaállítom testemet,
Úgy ahogy ezelőtt is volt.
Ezt megismétlem sokszor,
Mert képes,
És percekig vár.
Kijjebb húzza,
Majd beljebb tolja a fegyvert.
Aztán vár és vár és vár.
Vár, mert mást nem tehet.
Vagy ha igen, mégsem tesz.
Mert önbecsülése sincs,
Vagy marcangolja magát legbelül.
Esetleg egy gyáva féreg és fél a következményektől.
De már nincs visszaút.
Lekapott az utcavégen,
Hát idejutottunk.
Már nincs is múlt,
Vagy múltunk.
Egy idegen, akinek rothadt szíve megdobbant.
De most mégis megállt,
És elméje játszik vele csupán.
Kierőszakolom egyik csuklómat béklyómból.
Rámarkolok a pisztoly csövére.
Könnyedén kiveszem a kezéből.
Most rászegezhetném a szívére.
Hogy én öljem meg őt.
Elmenekülnék.
Aztán drogosként az üres sörösüvegek közt döglenék meg egy híd alatt.
Bájos.
Mintha vágynék erre.
Bár, ha most nem öl meg, ez történne
Velem.
Kirántom kezéből a Mauser-t és egy gyors mozdulattal
Ellövöm a nap első golyólyát.
Mostmár beteríti fejemet a vörösnek folyása,
S annak léte,
Mozgása.
Még.
Még.
Még.
Nem ellenkezik, csak áll és néz.
Már úgyis mindegy.
Nekem is,
Neki is.
Testem elernyed.
Itt a vég.
Nem mintha ez fájna,
A halál.
A sebeim fájnak, melyeket tőled kaptam.
Kikapod hát kezemből a pisztolyt.
Tiéd az utolsó lövet.
Már egymáséi vagyunk.
A haláléi, tulajdonképpen.
Mégis közelebb érezlek.
Tested hője felém áramol.
Rám tapad vérem,
Véred,
Vérünk.
