Kíváncsian bámultam ki az ablakon. Néztem, de nem láttam. Nem láttam az est csodájának lényegét.
Az elmosódó fények középpontjában egy lebegő tárgy jelent meg. Furcsa, csúcsos sapkás alak ült a tetején, így szárnyalt az éji sötétben. Nem tudtam kivenni a körvonalak tulajdonosának pontos mivoltát, de sejtettem, hogy ez nem mindennapi.
Kiálltam az ablakpárkányra. Orcámat csapkodta a sötét napszak hideg szellője. A hold fénye reám vetült, megtört. Lábaim meginogtak az emeletekkel a föld fölött tornyosuló épület párkányán.
Kezembe vettem egy rőzseseprűt, majd megszégyenítő ügyességgel leutánoztam a lebegő alak ülésmódját.
Levetettem magam. Én nem maradtam fent úgy, ahogy a titokzatos lény, de nem is bántam. A föld felé szárnyaltam, s hajamat erősen csapkodta a szél.
Eljött a vég.
